Athéné jelképe, a bagoly

Talán a forró napsugarak avagy a tömeg nyüzsgése okozta, de lelkesedésem ellenére is felülkerekedett bennem a kritikus szellem, mely nemcsak a tárgyakban, az emberekben is észrevetette velem a negatívumokat. Az Akropoliszon tolongó turisták magatartása nagyon meglepett. Lehet, hogy a 30 C fokos meleg tette, de mindenki rettentően közönyösnek tűnt. Meglehet ugyan, hogy csak fáradtak voltak, de akkor sem értettem a magatartásukat.

Ha valakit az a szerencse ér, hogy megláthatja az Akropoliszt, ha már megteszi a fáradságos utat a Parthenón és az Erechtheion közvetlen közeléig, hogy képes annyira közönyös maradni?

Vigaszul a valamikor Vekerdi József fordításában olvasott Plutarkhosz szavai jutottak eszembe, aki az akropoliszi templomokkal kapcsolatos varázslatos élményét így fejezte ki:

„…A legbámulatosabb azonban a gyorsaság volt, amellyel egyetlen ember kormányzásának virágkorában fejeződött be mindaz, aminek elkészülte külön-külön, több nemzedéken át és korszakon keresztül is alig volt elképzelhető. Mert a könnyed és gyors munka nem ad tartós értéket és kifogástalan szépséget a műnek, míg az alkotómunkába feketetett idő megtérül az alkotás tartósságában. Annál csodálatosabbak Periklész művei, amelyek hosszú időre készültek rövid idő alatt. Szépsége mindegyiknek már akkor szinte „régi” volt, üdeségük pedig ma is frissnek és újnak hat; olyan, idő nem érintette virágzó ifjúságban őrizték meg alakjukat, mintha örökifjú szellem és öregséget nem ismerő lélek lakoznék bennük.”

Mikor a római császárkor görög írója ily nosztalgikus módon idézte fel Periklész nagyságát, aligha sejthette, hogy egyszer tán nem így látja mindenki, s eljön a kor, mikor egyesek csak azért kóborolják be a világot, hogy hazaérve eldicsekedhessenek azzal, mi mindent bejártak.

Mert nem véletlen, ha napjainkban csak azt halljuk, mit hol vett valaki s csak ritkán azt, hogy hol mit ismerhetett meg. Hogy hol mit tanulhatott. Legalábbis az Akropolisz átforrósodott kövein járva, sajnos, ezt tapasztaltam.

Mindig szívesen figyelem az emberek magatartását. Talán azért, hogy néhány azonnal felismerhető vonásból védőpajzsot kovácsoljak magamnak bármily támadás, csalódás ellen. De aligha találkoztam váratlanabb magatartással, mint az akropoliszi templomok, majd a múzeum aznapi látogatóinak a közönye.

Mikor a már órák hossza tartó múltba kalandozó bolyongásom után végre betértem az Akropolisz Múzeumba is, meglepően kevés érdeklődőre akadtam, holott érkezésemkor izgultam, tán be sem jutok az Akropoliszra igyekvő turisták sokaságától.

De miként utam során máshol is, itt szintén azt kellett tapasztalnom, hogy a legtöbben egyetlen pillantással befognak egy-egy termet s máris tovább sietnek, mintha űznék őket. Rendszerint az idegenvezetők is gépiesen hadarták a mondókájukat, de itt még idegenvezetőt sem láttam – Athén bebarangolása szabad foglalkozásként szerepelt az utazási iroda által szervezett görögországi körút programjában.

A kiállított tárgyak melletti feliratokra sem pillantott rá senki, nemhogy el is olvasták volna! A gyönyörű szobrok és domborművek mellett olyan közömbösen elsietett mindenki, miként nagyvárosok lakosai sietnek el a megszokott díszes üzletek kirakatbábúi előtt.

Pedig valóban szép és értékes darabokban gyönyörködhettek volna!
Már a bejáratnál megcsodálható az egyik legérdekesebb kiállított tárgy, Athéna jelképe: a bagoly. A nagy méretű márványbagoly az i.e. V. sz. elejéről származik.

De alig állt meg valaki a tudást jelképező bagoly előtt, holott később a szuvenír-boltokban kapható kisebb s nagyobb márvány vagy agyag másolatokból a legtöbb turista vett magának, egyesek épp egész kis kollekciónyit, hangosan ujjongva, hogy hozzáférhető árú emléktárgyat vihet mindazoknak, akiknek „el kell dicsekednie”, hogy ő Görögországban nyaralt!