Az athéni Akropolisz

A Parthenon előtti tér csupa szikladarabból, márványtörmelékből állt, melyet síkosra koptatott az idő. Körülöttem rengeteg turista: nézelődtek, fotóztak, filmeztek. De a fenséges látvány mintha a tömegre is hatott volna – itt már senki sem lökdösődött, nem hangoskodott.

Legtöbben csak álltunk, mintha maga az épület kecses és könnyed formái, szelíd méltósága árasztaná a nyugalmat, mintha a Prthenon és a környezet közti harmónia minket is összhangba hozott volna a természettel. Nehezen tértem magamhoz e különös bűvöletből. Itt, e csodálatos építmények közvetlen közelében tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen annyit élünk, amennyit a hasonló nagy pillanatok tesznek ki létezésünkben.

S hirtelen arra gondoltam, hogy a kövek, amik egykor Periklész és Platón lépteitől csengtek, amik Nagy Sándor s ki tudja hány nagy harcos és kiváló szellem számára jelentettek biztos talajt, számunkra is hordoz valamiféle üzenetet. Olyan üzenetet, mely évezredek szívódott atomjaikba, de mi még nem értjük. Az élet és halál, a maradandóság és a múlékonyság titkát.

Hogy végre kissé magamba szállhattam, megpróbáltam felidézni az oda vonatkozó fontosabb tudnivalókat. Az Akropolisz, vagyis a város csúcsa, meredek lejtőjű mészkő táblahegy. Legmagasabb tengerszint feletti pontja 156 m. A nyugat felőli természetesen lejtő feljáratán értem fel, hisz másként szinte lehetetlen elérni a fellegvárat. Északon és délen, ahol a márgaréteg találkozik, források fakadnak, melyek az ókorban állítólag igen bővizűek voltak.

Az Akropolisz már a mükénéi kortól fallal megerősített királyi központ volt. A sziklába ágyazott 9-10 m vastag és 4-5 m széles küklopikus fal, a Pelaszgikon maradványai ma is láthatók. A kelet-nyugat irányban elnyúló mintegy 130×030 méteres sziklahátnak a közepén állott a palota, amelyben egykor tán Attika legendás hőse, Thészeusz lakott.

A hagyomány szerint Aigeusz király  a bejárat közelében álló Niké bástyáról figyelte Thészeusz hajóját, hogy megtudja, fia legyőzte avagy sem a félig bika, félig ember Minótauruszt. Thészeusz azonban elfelejtkezett ígéretéről és a győzelem jeleként hajója fekete vitorláit nem cserélte fehérre, mire apja, kétségbeesésében, a mélybe vetette magát.

Az Akropoliszon aztán Peiszisztrátosz és fiai építetkeztek, kibővítették a palotát, fontos kultusz-épületeket emeltek. Mindezt a perzsák, i.e. 480/479-ben, elpusztították. A perzsák elűzése után Themisztoklész azonnal megkezdte az újjáépítést, melyet végül Periklész fejezett be.

Az autóbuszban nagy érdeklődéssel követtem a két lelkes tanárnő dialógusát Athén történetéről, de hogy mindezt valójában megismerhetem, türelmetlen öröm töltött el. Mindent látni akartam! Bár Periklész nagyszabású elképzeléseiből és szobrász barátja, Pheidiasz megvalósításaiból nem sokra találhatunk, mégis annak a kornak, az i.e. V. sz. második felében emelt épületeknek köszönhető az Akropolisz mai képe. Időközben a frankok, a velenceiek, a törökök dúlása, Morosini ágyúzása valamint földrengések pusztították, de a modern kor lökhajtásos repülőgépei s a levegő szennyezettsége is nagyon romboló hatással van a pótolhatatlan kövekre, melyek a görög történelem fénykorának az emlékeit őrzik.

Dicséretes, hogy a görög régészek és az UNESCO-szakértők kitartó figyelmeztetése eredményeként, már jó ideje komoly renoválásokba kezdtek az Akropolisz, elsősorban a Parthenon megmentéséért.

Egyik restaurátort le is fényképeztem, de a dokumentumfilmek tanúsága szerint azóta sokkal nagyobb méretű munka folyik ott.