Programon kívül nem jár díszmosoly

És így hagytunk magunk mögött minden kirakatot, mely az alig ébredező metropolis utcáit tarkította, melyek mögött az elárusítók szótlanul, jól beidegződött mozdulatokkal rámolgattak a pultok mögött. Néha egyik-másik elkapta a tekintetem, de arca mozdulatlan maradt, mintha épp örült volna, hogy egyelőre nem kell feltennie a díszmosolyt minden turista kedvéért – a bejáratoknál egy-egy zsinór vagy az ajtóba állított szék jelezte, hogy még nem nyitottak ki.

Aztán tettünk néhány lépésnyit a keresztutcákba is, itt a gyümölcsüzletek színes csodákkal teli asztalai kápráztattak el sokféleségükkel és szépségükkel, majd egy alig néhány négyzetméternyi helyre szorult halárus számomra fantasztikusabbnál fantasztikusabb, jobbára még mocorgó állatai, amik a nagy szemükkel, szúrós uszonyukkal vagy a csápjukkal, ollójukkal s a szivárvány minden színében pompázó pikkelyükkel vagy mutatós mészvázukkal inkább félelmetes szörnyeknek mint ehető halaknak vagy „tengeri gyümölcsöknek” tűntek. És mindez a sok jéggel körözött húsféleség valamiféle friss tengerillatot árasztott, mely épp oly ismeretlennek tűnt számomra mint maguk a halak, a rákok s egyéb társaik.

Az orvosok szerint az átlagember 4000 illatot képes megkülönböztetni. Az érzékenyebbek pedig akár 10.000 különbözőt is. Nos, egy jó szakács biztos nem csak tengerillatot érzett volna abban a halüzletben.

Észre sem vettük, hogy közben kiértünk egy széles, forgalmas sugárúthoz, melynek szép fasora lombjai fölött feltűnt az Akropolisz.