A delphoi stadion

Mennydörgések és villámlások égi csatája közben, sietve-lihegve kapaszkodtam az Apollón-szentélyen kívüli ösvényen, a mintegy 30 méterrel magasabban fekvő stadiónhoz, ahová turistacsoportunk zöme még kora reggel felment s játékos hangulatukat nem csak a versenyfutás, de a szinte dionüszoszi rituálénak beillő uzsonnaszünet is fokozta.
De alighogy felértem s megpillanthattam a stadiont, a pánikszerű jajveszékeléssel közeledő csoport szinte visszasodort a keskeny, meredek úton.

Megértettem, hogy őket még meglepetésszerűbben érte a kelet felől érkező vihar. Volt aki napozás után még az ingét sem vette fel s rohanás közben próbált felöltözni. Az asszonyok sikoltoztak, a gyerekek visongtak, nevettek – ők élvezték a számukra eddig tán ismeretlen természeti jelenséget – de egyik kicsi, erősen apja nyakába kapaszkodva, ijedten bömbölt, mintha a szélvihar süvitését és a dörgések robaját akarná túlharsogni. Jómagam pedig buzgón fohászkodtam magamban az ókori istenekhez, hogy juttassanak le minket szárazon a Múzeumig.

Közben megpróbáltam számba venni, mi látható még az ókori létesítményből.
A Delphoi Stadionban tartották egykor a Püthon Játékok keretében rendezett atlétikai versenyeket. A díjazottaknak babérkoszorú járt.

Az U alakú stadion kelet-nyugati fekvésű, hogy a nézők az északi vagy a déli oldalon helyezkedhessenek el. Az északi 12 sor ülőhelyet, a színházhoz hasonlóan, a hegyoldalból vágták ki, a déli sorokat pedig támfalakkal kellett megerősíteni. Sajnos, ez utóbbiak alaposan megszenvedtek a talajcsuszamlások miatt, már alig látszik a nyomuk. Az északi oldalon viszont még napjainkban is lehet ülni és a versenyezni vágyók még rajtkőhöz állhatnak, hogy viszonylag egyenletes talajon fussák végig a klasszikus távot.

A Delphoi Stadion külsőleg nagyon hasonlít az általam másutt is látott hasonló létesítményekhez: a rajtvonaltól a célvonalig 178 m, szélessége 26-28 m, melyen egyszerre 17-18 futó indulhatott.

A stadion nézőtere a színházénál nagyobb, 7000 személy befogadására volt alkalmas, de ha többen jöttek, a füves északi lejtőn foglalhattak helyet. Az előkelőségek az első sorban, penthelikoni márványból faragott karosszékekben foglaltak helyet.

A hely érdekessége az i.e. V. századból származó felirat, mely szerint pénzbüntetés fenyegeti azt, aki a stadionra bort hoz be.

Időszámításunk 180. esztendeje körül Heródes Atticus – akinek nagylelkűségéről szinte mindenütt tanúskodik egy-egy építészeti remekmű máig fellelhető maradványa – a delphoi stadiont is újjáépítette. Részben ennek is köszönhető, hogy az akkor már kissé megrongálódott stadion végül is a legjobb állapotban maradt ránk az ókori görög stadionok közül. Pontosabban a 12 ülősora a lejtő felé, valamint a nyugati félköríves zárórész, az un. szphendoné maradt meg. Vagyis, a ma látható építmény római kori alkotás, a diadalívvel együtt.

Közben a felhők egyre sötétebbé váltak, dörögve-csattogva gomolyogtak, de a már-már eleredő fekete esőfelhők alatt, a sűrű villámok fényében jól kivehető volt az Ajiosz Iliasz-hegy tetején húzódó, az i.e. 355-ben Philomélosz által emelt erődítések romvonala.