A delphoi színház

Delphoiban a Pűthia-ünnep eseményei áldozati szertartással kezdődtek, majd bemutatták a szent drámát, mely Apollón és Püthon kígyó harcát jelenítette meg, végül különböző zenei versenyekkel folytatódott. Idővel  az athéniak küldöttséget menesztettek Delphoiba, ahol a Pűthiai Játékoktól független, külön ünnepélyt rendeztek, mely atlétikai versenyek és drámák előadásából állt.

Később a tragédiákat és komédiákat szintén itt mutatták be. Minden nagy rendezvény alkalmából megtöbbszöröződött a kis helység lakóinak száma. A vendégek ilyenkor sátrakban laktak, melyek sokasága körülvette a delphoi Szent kerületet.
Mindez felélénkítette Delphoi életét, mely teljesen a szentély és a zarándokok közé összpontosult.

Ma úgy mondanánk, hogy a delphoiak fő megélhetési lehetősége a turizmus volt. Fő jövedelmük a kegytárgyak eladásából, a zarándokok élelmezéséből, a sátrak és
ágyak kölcsönzéséből, az áldozati kések gyártásából származott. És ugyancsak a helybéliek gondoskodtak a tolmácsokról és vezetőkről – idegenvezetők, mondanánk ma.
S hogy a látogatók minél többet maradjanak Delphoiban, felépült a színház, a Gümnaszion, a Stadion, a meleg fürdők és „bazárok” egész sora.

Az idegenek nem is érezték ott rosszul magukat, de a fáma szerint nem volt jó híre a helyi lakosságnak. Aiszóposz, amikor Delphoiban járt, a „vízen lebegő bambusz”-hoz hasonlította a látogatókon élősködő helyieket. A híres mesemondó meg is fizetett szókimondásáért: a delphoi szenátus állítólag halálra ítélte és ki is végezték.

Az ókori delphoi színház szinte egybeépült az Apollón-templommal. A kör alakú színpad és a templom széle közt alig 20 méternyi a távolság.  A Szent körzet egész észak-nyugati részét elfoglaló i.e. IV. századi színház nem tartozott a nagy színházak közé, mindössze 5000 néző befogadására volt alkalmas, de pompás fekvése, a kellemes fás környezet ahol ciprusok, mandulák és fenyők keverednek, mai megkopott állapotában is fenséges s ugyanakkor bájos látvány.

A Pűthia-ünnep zenei és drámai játékai előadásaira épült színház építészei elmésen használták ki a meredek terepet: az üléssorokat egyszerűen bevágták a fehér parnasszoszi kőfalba. A 35 faragott üléssort a diazóma két egyenlőtlen részre osztja: alul 28, felül 7 sor. A 18,5 m átmérőjű, kör alakú színpadot sokszög alakú kőlapokkal kövezték ki. A színpadtól a legfelső sorig mintegy 13 méteres az emelkedő, mely nagyszerű rálátást biztosít a színpadra valamint a minden sorban másképp elénk táruló tájra, melyben festői hátteret nyújtanak a templom oszlopai, a hegyek, a romok.

A delphoi színház egyike a legépebben fennmaradt antik görög színházaknak. I.e. a II. században átépítették, majd a római korban ismét változtattak rajta. A kerek orchesztra jó állapotban megmaradt, de a színpadépület lerombolódott. A Héraklész munkáit ábrázoló színpad római kori reliefdíszei a Delphoi Múzeumban találhatók.

Az ógörög méretekhez képes kis színház jelentőségét azonban nem a méretei határozták meg, hanem a Hellász szellemi életében elfoglalt helye.

Egy, a múlt század első feléből származó ismeretterjesztő kiadványban olvastam arról, hogy a Delphoi Színház kultúrtörténeti fontosságának tulajdonítható, hogy a színház helyreállítása az egész emberiség ügyévé vált. Az 1920-as években a haladó gondolkodású görög költő és író, Angelosz Szikelianósz (1884-1851) kezdeményezte, hogy a világ népei képviselőjéből alakuljon egyfajta értelmiségi szövetség, valamilyen liga, Delphoi székhellyel.

A lelkes szervező széleskörű levelezést folytatott a világ minden tájára tudósokkal, művészekkel, hogy összegyűjtse a világ szellemi arisztokráciáját, majd elnyerte a görög kormány jóváhagyását is, hogy a Delphoi Színházban gyűljenek össze s egy antik dráma előadása szolgáljon az esemény keretéül.

Az első Delphoi Fesztivál 1927. májusában nyílt meg, Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz c. drámája bemutatásával. Az eseményt 1930-ban is megismételték, de a háború felé tartó Európa és a gazdasági helyzet nem kedvezett a folytatásnak.

(Papp Árpád szerint, aki a Világirodalmi Lexikonban átfogó és jól dokumentált életrajzi adatokat közöl a nagy görög irodalmárról, az 1927. Delphoi Fesztiválon Budapest székesfőváros is képviseltette magát.)

Érdekesnek tartom lejegyezni az 1927. évi hangulatot, mikor az eseményeket még nem közvetíthette „élőben” a média, s aligha hiszem, hogy ma sokan lapozgatnák az akkori sajtót egy előadás hangulata kinyomozása érdekében: „Az előadásnak különös sikere volt. A Prométheuszt játszó, sziklához láncolt színész haláltusájának a hangja éppen a Phaedriadész fókuszpontjába ütközve, félelmetes erővel visszhangzott a vad hegyek között. A páratlan drámai hatást még fokozta, hogy egyszerre két sas jelent meg, egy-két percig ott körözött a hallgatóság felett, majd eltűnt a sötét felhőkben.”

Tudomásom szerint az ókor nagyjainak emlékére azóta is tartottak előadásokat a Delphoi Színházban, épp az ókori eszme, a népek barátsága megerősítésére, mintha valahol olvastam volna arról is, hogy Szikelianósz ügyét a híres színházi rendező, Mouzenidisz karolta fel, de pontos adatok híján, jobb ha nem találgatok. Legfeljebb csak annyit, hogy részben tán Epidaurosz vette át a nemzetközi kulturális összefogás központjának a szerepet.

Delphoiban viszont – mint jegyzeteim elején már jeleztem – hatalmas vihar kerekedett ottlétemkor, melyet a fenti jelenet sokkal hatásosabban érzékeltet, mint saját, esetleg túl elfogult szavaim.

Épp indultam volna turistacsoportom után, a Stadion felé, mikor hirtelen ránk tört a tűzijátékszerű villámlások és dübörgő dörgések sora. A lejtős út a Múzeumig valódi görög dráma hangulatát idézte, melyben a fénytől sugárzó Apollón a sötét sárkánykígyóval küzd.