Delphoi természeti szépségei

Összehasonlítva Olümpia tágas rommezőjével, Epidaurosz lombok közé rejtőzött épületmaradványaival és majdnem teljes egészében épen maradt színházával vagy más ókori szentélykerülettel, a két és félezer évvel ezelőtt épült delphoi Apollón-szentély épp oly fenséges, épp oly misztikus hangulatot keltő, mégis más.
_11_00504.jpgMás, mert a teraszosan épült szentély, ahonnan rálátás nyílik szürkés-kék Korinthoszi-öbölre s ahol minden lépéssel újabb kép tárul elénk olyan festői környezetként hat, mely szinte nem is valóságos helynek tűnik, hanem valamilyen játékos kedvű óriásgyermek hatalmas kaleidoszkópja által elénk tárt látványosságnak, melyben minden léptünkre másképp esnek a színes kövek, fantasztikusan szép alakzatokat sorakoztatva elénk.

Az első benyomásra kicsinek és zsúfoltnak tetsző szentélykerület, melyet a kor szokása szerint több kapuval megtört kőfal vett körül, meglepően sok minden elfért. A kis terep meredek lejtése megkövetelte, hogy minden épületet külön támfalakkal megszilárdított teraszra építsenek. Az így képződött szintkülönbség pedig valamely sajátos optikai csalódás eredményeként, „kitágította” a teret.

Alulról tekintve, a szentélykerület épületmaradványai közt vagy a sziklaperemeken megkapaszkodó növényzet is inkább díszletnek mint valós tájnak tűntek, afféle megszámlálhatatlan árnyalatban játszó zöldes színkavalkádnak.

Aztán amint egyre feljebb érve közvetlen közelről szemlélhettük miként vegyül a fenyőfélék, főleg píneák imitt-amott rozsdásaranyba vesző smaragdszínű lombjai közé egy-egy mandulafa fakó szürkés-zöldje, és az olajfák ezüstös-kék színárnyalata miként egészül ki a vöröses cserjék őszi pompájával, mintha hirtelen érzékelhetővé vált volna az élő növényzet lüktetése.

S váratlanul mintha még a romok is versenyre keltek volna az élővilággal: hol valamelyik hófehér oszlop fénye, hol egy sárga vagy aranyszínű fal melege, hol valamely boltozat megbarnult umbrája villant fel hívogatón az erősen lejtős, kacskaringós Szent úton az Apollón-templom irányába igyekvő turisták felé.

Delpoiban a táj varázslatos szépségével csak a hely sajátosan kellemes illata vetekedhetne az egyediségben. Azon ismeretlen, mégis ismerősnek vélhető kellemes atmoszféra, azon utánozhatatlan, diszkréten bódító illat, mely csakis a helyi fenyőfélék, tán a ciprus és a pinea, avagy a mandula, a füge s néhány odatévedt vanília és a tucatnyi illatos fűszernövény, valamint a tiszta hegyi levegő jelenlétének együtthatásából áradhat.

Szívesen hagytam elsietni mellettem a tömeget s mikor csoportunkból az utolsó turista is befordult a közeli kanyarnál, felkapaszkodtam egy néhány méteres, meredek sziklafalon. A tetején ferdesíkú kis tisztás fogadott, melyen az idő folyamán megtörve avagy épp egy valamikori földrengés miatt elcsúszva, az alsó részén néhány hatalmas kőből képződött torlasz alkotott természetes mellvédet.

Alant a páratlanul szép kilátás, a Pleisztosz völgyére. a mögöttem levő kis térség felső csücskén pedig néhány píneafenyő kapaszkodott egymásba rugalmas ág-karokkal, mintha körtáncot járnának. Alattuk, az évek során felgyűlt rozsdaszínű tűlevelek vastag szőnyege minden lépésemre ruganyosan bemélyedt, mintha puha légpárnán egyensúlyoznám magam.

Órákig elüldögéltem volna ott az egyik lapos kövön, ami ki tudja miféle épület maradványa lehetett, de sürgetett az idő! Hiába, Delphoi szentélykerületét nem lehet bejárni néhány óra alatt!