Delphoi – történelmi adatok

Az i.e. 1. évezred elején a dórokkal rokon phókisziak, a Delphoi közelében épült városka, Krisza és kikötője, Kirrha volt a szentély felügyelője. I.e. 595-586 táján, a thesszáliaiak, az athéniek és a sziküóniak szövetsége az „első szent háború” során lerombolta a két helységet, a síkság a szentély tulajdonává lett s átvette Delphoi katonai és politikai védelmét valamint az igazgatását.
A város védelmére létrehozták az Amphiktüónia, a „körüllakók”, vagyis Delphoi környékén lakók szövetségét, élen a küldöttek tanácsával, mely a szentély semlegességét és politikai függetlenségét volt hivatott biztosítani, de ettől kezdve a delphoi jóslatok mindig a „felszabadítók” kedvére való üzenetekről szóltak – vagyis ilyen módon Delphoi beleavatkozhatott a görög világ ügyeibe.

A jobbára thesszáliaiakból álló Amphiktüónia számára viszont szintén létkérdés volt  a Maliszi-öböltől a Korinthoszi-öbölig vezető kereskedelmi út biztosítása, mely épp Delphoin vezetett át. Ezért a Delphoi szentélyt újjászervezték s négyévenként itt került sor a Phüthia-ünnepre, amikor is áldozatokat mutattak be, szent drámát adtak elő és sportvetélkedőket rendeztek.

Delphoi szentélye hamarosan jelentős összgörög kultikus központtá növekedett, amely jóslataival nagyban befolyásolta a politikai életet.

Valamely fontos vállalkozás előtt ugyanis nemcsak az ókori világ különböző pontjain élő görögök tartották fontosnak kikérni Apollón tanácsát, hanem a nem görög népek uralkodói is, mint például Gűgész és Kroisszosz, kis-ázsiai lűd királyok vagy Amaszisz, egyiptomi fáraó. Delphoiból így Apollón a jóslataival az eunomia, vagyis a „jótörvényűség” őreként irányította  a városalapításokat, a városállamok újjászervezését, de igyekezett meggátolni a háborúk elfajzását is, megtiltotta a vérbosszút és óvta a mentelmi jogot.

Persze, nem volt mindegy, hogy kinek az érdeke szerint szólt az Apollón isten szavait közvetítő papnő, Pűthia. A jóslatok, mint már szó volt róla, általában homályosak, kétértelműek voltak. Erre vonatkozólag Kerényi Károly így fordította le a nagy filozófus, Hérakleitosz szavait: „Az Úr, akié a jóshely Delphoiban, nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez.”

Épp ezért egyes államok, mint az athéniak is, állandó exegétákat, vagyis jóslatmagyarázókat tartottak. Aztán a szentély látogatói, a különböző törzsek, városok, fejedelmek valamint a magánszemélyek is szebbnél szebb fogadalmi ajándékokkal rótták le hálájukat, mint például a háborús zsákmányok vagy a jövedelmük tizedéből emelt szobrok, háromlábú üstök – értékek, melyek közül egyesekben ma is gyönyörködhetünk.

Delphoi legnagyobb befolyása a görög világra az i.e. VII-VI. századra, a poliszok kialakulása időszakára, pontosabban a gyarmatosítás és a perzsa háborúk idejére tehető. A delphoi jósda ekkor a görög világ vallási-politikai középpontja. A legfontosabb gyarmatvárosok megalapítása, Spártában a Lükurgoszi és Athéban a Szolón féle alkotmány megalkotása, a poliszok egymás közti viszályai és a városállamok harcba szállása a perzsa hódítókkal valamint a döntő ütközetek Thermopülainál, Marathónnál s a Szalamisznál vívott csaták mind-mind a delphoi jósda jóváhagyásával avagy javaslatára történtek.

Athén kapcsán például már szó volt arról, hogy amikor i.e. 548-ban leégett az Apollón templom, gyűjtés indult az újjáépítésére s az athéni Alkmaionida család fizette ki a hiányzó összeget. A családot annak idején Hippiasz, Peiszisztratosz fia űzte el a városból. Aztán a spártaiak valahányszor tanácsért jöttek Delphoiba, Apollón – akit a rossznyelvek szerint a család lefizetett – hálából mindig azt a tanácsot adta, hogy Athénből űzzék el a zsarnokot. S valóban, az athéni türannosz megdöntésében Spárta döntő szerepet játszott.

Az i.e. VI. századi virágkor idején az Alkmaionida-templom mellett elszaporodtak a kincsesházak is. Ezek a kis templomszerű épületek az egyes városok értékesebb vagy épp könnyen sérülő fogadalmi ajándékai tárolására szolgáltak.

Az archaikus kor végével Delphoi politikai jelentősége is csökken. Hérodotosz, a perzsa háborúk nagy krónikása, aki minduntalan a jóslatokra hivatkozik, sőt, gyakran teljes terjedelmükben idézi is azokat a művében, még arról ír, hogy nincs oka kétségbe vonni a delphoi jóslatok igazságát s azt állítani, hogy nem a valóságot mondják. Ám Thükididész, a peloponniszoszi háborúk történetírója egy századdal később már csak alig tizenkét alkalommal említi a delphoi jósdát az orákulumai miatt, de még akkor is csak mellékes epizódok kapcsán.

Hogy ekkorra a delphoi jóslatok már elvesztették politikai jelentőségüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Periklészről egyetlen olyan információ sem maradt fenn, hogy felkereste volna a delphoi jósdát valamilyen tanácsért vagy jóslatért.

Aztán, az i.e. V. században, a rivális városállamok kegyei közt ingadozó papok magatartása végleg lejáratta a delphoi jósda hírnevét. A delphoi papság perzsa-barátsága ugyanis épp az archaikus kori szentélyből kisugárzó összgörög eszméket sértette.

Ezzel együtt, Xerxészt semmi sem gátolta, hogy katonáit elküldje a szentély mesés kincseiért. A hagyomány szerint viszont nem kerülhetett sor a kirablásra, mert a váratlan hegyomlás és mennydörgés elhárította a szentségtörés lehetőségét.

I.e. 448-ban került sor a „második szent háború”-ra, mikor is a spártaiak elragadták a phokisziaktól a delphoi szentély vezetését. De Athén közbelépett és visszaadta azoknak a vezetést.

Delphoi tehát visszanyerte autonómiáját, s ha politikai szerepét nem is, a delphoi jósda tevékenysége és múltjának kulturális jelentősége révén még hat századon át tovább élt. Mikor az i.e. 373-as földrengés elpusztítja Apollón templomát, ismét széles körű összefogás eredményeként építik újjá.

I.e. 357-ben az Amphiktüónia, Thébai vádja alapján, pénzbüntetésre ítélte a phókisziaiakat, mert művelésbe vették a szent síkságot. Ez a „harmadik szent háború” kitörését okozta. Az i.e. 356-346 közötti háború során Philomélosz, a phókisziak vezére, a hadiköltségek fedezése érdekében, beolvasztotta a szentély nemesfém tárgyait.

II. Philipposz, a makedón király győzte le a phókisziaiakat, elfoglalva a helyüket az Amphiktüóniában. I.e. 339-338-ban folyt a „negyedik szent háború”, amikor is a szent földet bitorló amphisszaiak ellen II. Philipposz hadait hívták segítségül.

Ezzel lehetőséget nyújtottak a makedónoknak, hogy meghódolásra kényszerítsék a görög városállamokat. I.e. 338-ban, Chairóneiánál II. Philipposz legyőzte az Amphissza oldalán álló athéniakat és thébaiakat.

I.e. 279-ben a makedón fennhatóság évtizedeit felváltó aitólok verték vissza a beözönlő keltákat. A győzelem emlékére megalapították a Szótéria-ünnepet.

I.e. 191-ben a római szenátus kimondta Delphoi függetlenségét. Nem sokkal ez után elűzték az aitólokat. A római korban viszont lehanyatlott jósda tekintélye. Időszámításunk I. századától barbár törzsek pusztították Delphoit, majd Sulla és Néró idején a római seregek fosztogatták a szentélyt.

A II. sz. újabb virágkort jelentett Delphoi életében. Ebből az időből származik Pauszaniász  részletes leírása a szentélyről, s ekkor élt itt a nagy történetíró, a chairóneiai Plutarkhosz, aki Delphoi főpapja volt.

Miután Theodosius 392-ben betiltotta a pogány kultuszokat a Delphoi szentély is fokozatosan elnéptelenedett, majd a keresztény rombolások valamint a természeti katasztrófák miatt Delphoi elpusztult.

A középkorban kolostort emeltek a helyére, majd falu épült fel az egykori szentélykörzet  területén, mely Kasztri néven ismeretes.

Delphoi emlékeit 1838-ban fedezték fel s két év múlva meg is kezdték a feltárást. A francia szakemberek teljesen lerombolták a kis falut s lakossága kissé délebbre, a ma is létező közeli településre költözött át.

Érdemes tudnunk, hogy a nagy ásatásokat Th. Homolle vezette, 1892 és 1903 között. Később, a második világháború előtt újabb fontos feltárásokat végeztek. A kutató munka máig sem zárult be.