A zarándokhely

A találkozás pillanatában gondolatban felfrissítettem néhány ide vágó adatot: az Aszklépiosz-szentélyéről és a színházáról ismert Epidaurosz az ókorban szentély volt, de ugyanakkor a betegek felépülésére szolgáló hely is. Az antik írók szerint a görögök mindig egészséges, forrásvizekben gazdag helyre építették Aszklépiosz szentélyeiket, hisz vallásos igényeikhez higiéniai meggondolások is társultak.
És Epidaurosz minden szempontból megfelelt az elvárásoknak. A kellemes környezetbe illeszkedő szentély, a friss légkör, valamint a sajátos hangulat tökéletes harmóniája hamar zarándokhellyé tette.

Maga az Epidauroszi színház, mely az ilyen jellegű építészet egyik legnagyszerűbb alkotása, az itteni tevékenységeknek köszönheti a létét. Itt már az i.e. V. sz. elejétől négyévenként megrendezték a költői és tragédiaversenyeket. Az Aszklépeia néven ismert sportvetélkedőkre pedig mindig 9 nappal a korinthoszi Iszthmoszi Játékok után került sor Epidauroszban. 

Leszálláskor meglehetősen sokat szedelőzködtem, mert Epidauroszt egyedül akartam bejárni.Dús koronájú píneák közt vezető, kényelmes aszfaltúton haladtam felfelé. A turisták zöme, ki tudja miféle ösztön vagy épp meggondolás szerint, jobbára a lejtős ösvényekre tért. Onnan fentről sokszínű, bugyogó forrás gyors ereinek tűntek, amint hihetetlen iramban „szétfolytak” a szentély különböző pontjai felé.

A látvány dinamizmusát fokozta, hogy egyesek épp Epidaurosz szent ligete romjai és lombos fái közt átfutó vízerek teljesen kiszáradt medrét követték, melyben léptük nyomán eleredtek a kavicsok. A levegő forróságát enyhe szellő mérsékelte, mely ritmikusan felém hordta a pínea és a leánder frissítő illatát.