Aranyszínű virágmúmiák

Ha nálunk kiszárad a fű, színtelen gazzá válik s a gyep szürkés-fekete szemétnek tűnik. De Epidauroszban, nem győztem csodálni, aranyszínű volt az elaszott fű. Még a levegő is örvénylő aranyporral telítődött – többszólamú zümmögésével, számtalan apró legyecske, rovar vitt pezsgő életet a mozdulatlan tájba.

Közelről a pineák sötétzöld koronájában is fel-feltűnt néhány óarannyá fakult lombpamacs, mely a legkisebb szellőre is összesúrolódva, sóhajszerű hangot hallatott.
A szerteszét nyugvó köveket pedig finom aranypor lepte be, de annyira beleivódott, hogy mikor megérintettem, alig maradt nyoma az ujjaim hegyén. A legkülönösebb viszont a kiszáradt fű volt. Mintha az egész tájat akkor lepte volna meg a nyár heve, mikor teljes pompájában állt: a sokszínű mezei virágok, a bogáncsok, a kalászba szökkent fű, mind-mind épen állt, de nem a vadvirágok gazdag árnyalataiban, hanem színtiszta arany díszben, mintha finom aranyporral lett volna behintve minden.

Mikor két fenyő közt a szemem a távolba siklott, még a láthatár is aranyködben sejlett elém. És mégis, mindez nem fémes merevség volt, hanem valamely sosem érzett puhaság, mintha minden finom selyem lenne. Nem mertem felállni, nehogy talpammal összezúzzam azt a különös szőnyeget – a számtalan fakó, mégis teljes pompájában álló virágot, amik hol égre nyíló tölcsérként, hol bimbózó állapotban selymesedtek meg.

Megérintettem egy nemrégiben bizonyára még lilavirágú bogáncsot – puha volt az is, a tűskéi nem szúrtak hanem rugalmasan meghajoltak, mintha a nap melege a növény színével együtt annak védekező erejét is kiszívta volna!

Néhány fényképet készítettem, de azok aligha sejtetnek valamit a különös természeti jelenségből, mely a növényzetből csak a nedvet szívta ki, de nem roncsolta formátlan gazzá. Az aranyos színekben pompázó képeken életerős virágnak, dús fűnek tűnik minden.

Ám a valóságban fantasztikusan szép, ugyanakkor megrendítő látvány volt – virágmúmiák!

Hirtelen darázsraj érkezett valahonnan. Az aranyszínű virágkelyhek némán tűrték látogatóik mélyre hatoló igyekezetét, tán a reményben, hogy miután utolsó csepp nedvüket is feláldozták, azok olyan helyre juttassák el a virágporukat, ahol új életre kelhet.