Csoda vagy élniakarás?

Számon tartva, hogy az érkező betegeket kiválasztották, akár el is hihető, hogy az itt bekövetkezett talányos gyógyulás csoda volt. Mert bármily orvosi segítség mellé, mindig kell még valami más is, valami megmagyarázhatatlan „csoda”. S ez az, ami a beteg belsejében megy végbe. Az a sajátos vágy, az óhaj, hogy akarjon meggyógyulni és a hit, hogy ez megtörténhet.
Mai értelmezéssel erre szolgálhatott az inkubáció, mely során a betegek teljesen elzárkózva embertársaiktól, még az orvostól is, visszavonultak, hogy átadják magukat annak az eseménynek, mely legbelsőbb lényükben ment végbe. Az, aki a szentélylátogatás mellett döntött, aki hajlandó volt vállalni a templomi alvást, elébe ment a gyógyulásnak, mely alvás és álom útján volt elérhető. A fontos, hogy hitt abban, hogy ez lehetséges.

Vagyis, az epidauroszi „csodás” gyógyulások sem lehettek lényegében talányosabbak, mint napjaink csodahelyein bekövetkezett felépülések, mikor a keresztény hívő Isten akaratára hagyatkozik.

Ennek ellenpontja lehet, ha valaki elveszti életkedvét és hitét s már nem „küzd” saját gyógyulásáért, nem „akar” meggyógyulni – ma ez a pszichológusok és pszichiáterek gondja. Aki kudarcot vall, szenvedhet mint egy mitikus sebzett isten – de ez más mese!