Epidaurosz felé

Az epidauroszi autóbusz-kirándulásra a legtöbb turistairoda már otthon leszerződi ügyfelei számára a helyjegyet. (Esetleg Epidavrosz avagy Epidaurus – a megnevezések törvényét még mindig nem sikerült felfedeznem – választásom ez esetben is tetszőleges.) Ezen a reggelen tolongott a tömeg Tolo szűkös  parkolójában. Legalább négy busz indult útnak Aszklépiosz szentélye felé. A miénkben is minden hely foglalt volt. Anci ott forgolódott mellettem az egyedül utazó vézna diáklánnyal, Gizikével, aki mindig szívesen került a figyelem középpontjába. Túl harsányan fitogtatott jókedve és nyilvánvaló anyagi jóléte ellenére nagyon szenvedhetett a magánytól – folyton társat keresett.

Pompázatos ruhái, túldíszített kalapjai és gyöngyös-láncos szandáljai aligha illettek az ásatási területekre, de zajos modora, hangos jótékonykodása és folytonos dicsekvése hamar elárulta, hogy nála mindez csak a beteges feltűnési vágy kifejeződése. Már az első napon mindenki tudta, hogy vigasztalódni jött Görögországba, mert a szerelme elhagyta s egyetlen főiskolára sem sikerült bekerülnie – szerelmes volt, nem ért rá tanulni. Mögöttünk Anci szülei enyelegtek. Magukba feledkezve suttogtak, anélkül hogy észlelték volna elhagyott kislányuk féltékenységét.

A közelben volt a folyton elégedetlen tanár-házaspár is, akik tasaknyi könyvből azonosították a környék minden szögletét, majd különböző színű tollal, mely számukra ki tudja milyen komplikált jelrendszer lehetett,  kipipálták a megtaláltakat. Közben eléggé hangosan méltatlankodtak, hogy ezt sem látják, azt sem látják, pedig mennyi pénzt kidobtak erre az útra! De ahelyett, hogy legalább a szép tájban gyönyörködtek volna, folyton új adatokra vadászva, tüntetőleg lapozgattak elrongyolódott útikönyveikben.