Epidaurosz virágkora

Epidaurosz már az i.e. V. sz. végétől kezdett ismertté válni. Mivel a helynek csodatevő erőt tulajdonítottak, egyre többen keresték fel, mígnem az egész görög földről ide özönlő gyógyulni vágyó betegek kultuszhelyévé vált.

És hírneve egyre jobban növekedett. A gyógyulni vágyó betegek kötelező adományai révén a szentély folyton gazdagodott, s az i.e. IV. sz. közepe tájától kezdve, több évtizedig tartó, nagyszabású építkezések folytak a területén.
De még később, a római korban sem csökkent Epidaurosz vonzereje. Ekkoriban azonban a hely már nem kizárólag egy istenség szentélye, hanem inkább a gyógyító hatása révén volt közkedvelt, egyfajta légkúra- és sok más bántalom gyógyhelyévé vált.

Bár virágkorában sem érte el soha Delphoi vagy Olümpia tekintélyét, mégis városok és uralkodók fordultak a szentélyhez segítségért, különösen a háborúk és járványok idején.
Így tett Athén a peloponniszoszi háború éveiben, majd később, i.e. 293-ban, Róma is.
Sajnos, mindez nem gátolta meg egyesek kapzsiságát. I.e. 86-ban Sulla foglalta el és fosztotta ki a szentélyt, majd a Földközi-tenger partjai mentén egyre gyakrabban feltűnő kalózok rabolták ki Epidauroszt, több ízben is.

De épp mert az egyszerű híveket és a gazdag római mecénásokat egyaránt vonzotta, Epidaurosznak mindig sikerült talpra állnia, sőt, a kereszténység elterjedését is túlélte. Csak amikor I.Theodosziusz császár, i.sz.393-ban, betiltotta a pogány istenek tiszteletét, akkor szűnt meg Aszklépiosz kultusza.

De még akkor is csak a régi formájában. A hagyományszeretet túltett a császári rendeleten is. Az egykori pogány Aszklépiosz, Apollón és Hügeia helyébe a keresztény gyógyító Szent János és más gyógyító szent lépett, akik tiszteletére, i.sz. V. és VI. századaiban, bazilikát és templomot építettek.