Görög kerámia tombola

Mikor már mindenki kinn álldogált az üzlet előtt s az ismételt figyelmeztetésre sem akadt újabb vásároló – hála a modern technikának – pillanatokon belül kihirdették a nyerőszámot.
Persze, hogy Gizike nyert – egy tenyérnyi kerámia-hamutálcát.

Nagy örömében, hogy épp ő a szerencsés, alig fért a bőrébe. Nevetett, sírt, mindenkinek hálálkodott. Őszintén örült.

Az autóbuszban ismét felhördült mögöttem az elégedetlen házaspár, hogy egyeseknek milyen pimasz szerencséjük van, csak ők olyan nyomorultak, hogy még egy vázára sem telik nekik. Hát az a kis naív nem vette észre, hogy annak a kis tálcának az ára a hatalmas vázáiért járó bonuszt sem tette ki? A különbözet, persze, biztos ahhoz került, aki ennyi vásárlót hozott a tulajnak!

Gizike épp Ancihoz közeledett, hogy nekiadja a hamutálcát amit nyert, mert előzőleg ő már azt is vett, de meghallotta a méltatlankodó tanárnőt.

Pillanatra megállt, majd a busz végében levő helyéhez sietett és rámolni kezdett a csomagtartótan. Zörgött, papírt tépegetett s máris visszasietett az egyik hatalmas vázával:

– Tessék! Én egyedül úgysem tudnám hazacipelni mindkettőt – nyújtotta az asszony felé őszinte jóindulattal.

– Micsoda?! Hát koldusnak nézel! Ugyan kinek képzeled magad, hogy csak azért mert pénzed van, bárkit alamizsnával sértegethetsz! – toppant fel az asszony ültéből olyan gyorsan, hogy kiverte a vázát a lány kezéből.

Mindenki látta, hogy szándékkal tette, csak Gizike nem vette észre – a könnyeitől.

Ez után egész úton nem hallottam többé nevetni.