Az Artemission Tunnel

A frissen hasított sziklák vörösen tárták fel sajgó sebeiket, amit a több csíkban húzódó ívlámpák kegyetlen világossága még ijesztobbé tett, mintha a fehéres-sárga, zöldes agyagrétegek vérzo idegszálak lennének. Mégis csodálattal fedeztem fel a kopár sziklák széles színskáláját. Az ívlámpák burája felett, a félhomályban is  tucatjával vehettem számba a piros, sárga, zöld, lila, fekete minden árnyalatát. De sehol egy fa, még csak fuszál sem.

Annál inkább csodálatra méltónak tunt e vályúszeru mélyedés két falának alján, néhány méternyi magas sávban végighúzódó, szabályos rendben elültetett, még alig pipiskedo növényzet. Piros bogyós berkenyék, ciprusok és sok másfajta cserje amiket a surun sorakozó lámpák narancsos fénye szinte felismerhetetlenné színezett.

Mégis látni véltem mennyire szilárdan megkapaszkodnak a sziklás talajban, hogy a káros levego ellenére, makacsul megküzdjenek az életért. Színes vonulatuk Ariadné fonalaként hatott, mely eligazítana a nagy kopárságban, ám buszunk hirtelen alagútba siklott.

A narancsszínu ívlámpák egyenletesen szétáradó fénye bántón egyhangúvá semlegesítette az utat, a falakat. S hirtelen, magam sem tudom miért, úgy éreztem, hogy az eddigi „sötétben látott” táj buja változatossága csak a fantáziám szüleménye lehetett.