Intermezzo

Kis szünetet tartottam görög kalandozásaimban. A sok történelmi adat után, kikapcsolódásként, kiegészítettem a Jellemrajzok c. honlapomat némi horoszkóp-adattal, s mindenféle más elfoglaltságom is akadt, míg ma, pihenésként bekapcsoltam a tévét. A Discovery Civilisation épp az athéni Akropolisz renoválásával kapcsolatos filmet sugárzott. Azt hiszem a ZDF dokumentumfilmje, nem is új, tán 2003-as, de lehet, hogy tévedek.
Már jeleztem, hogy tíz évvel ezelőtti utazásommal kapcsolatos élményeimet közlöm, s most érdekes volt látnom az athéni Akropolisz új arcát. A Propülaiához vezető út, mely egykor annyira körülményesnek tűnt nekem a csúszóssága miatt, most  mintha széles aszfaltút lenne – vagy legalábbis kövezett. Mindenként lejtős és nem lépcsős út.

De lehet, hogy a tévében csupán néhány pillanatig látott kép megtéveszt. És mindenütt állványzatok, építkezés… pontosabban a renoválás kellékei. Az Akropolisz lejtőjénél elterülő Agora körül lázas feltárások nyoma; kerámia műhelyek, a márványbánya bemutatása…  S hirtelen megszületett bennem az elhatározás, hogy miután ezt a leírást befejezem, feltétlenül térjek vissza még egyszer Görögországba!

Fantasztikus, hogy milyen gyors iramban fejlődik a tudomány! Naponta újabb és újabb, más technika szerinti archeológiai kutatásokról, még nem is oly rég hihetetlennek vélt víz alatti feltárásokról hallhatunk. Mekkora osztályozásra váró adathalmaz! S az új felfedezések értelmében mennyi ismeretanyag szorul újjáértékelésre! Szép korban élnek a mai fiatalok…

Épp ezért, meggyőződésem, hogy nekem csakis azt szabad leírnom ami a lelkemben él s ha még valóban sikerül visszatérnem Hellaszba, úgy induljak el, hogy mindannak már nyoma se. Amit látni fogok, már nem ugyanaz… Mert ha az ember felkészül a változásra, ha nem vár arra, hogy azt lássa amit elképzelt, nem is csalódhat!

Persze, szigorúbb énem azt mondja, hogy sosem érdemes visszatérni oda, ahol már jártunk! De ez csak felesleges vívódás. A régi helyeken is mindig megéri valami újat keresni, felfedezi a változást, azt ami hála a tudomány újabb és újabb sikereinek, hozzásegíthet minket a jobb megértéshez.

Csakhogy már értek csalódások! Nem akarok eléje vágni az olaszországi útleírásomnak, de onnan vehetek egy számomra nagyon megrázó példát arra, hogy milyen az, mikor az ember a régi emlékeket keresve tér vissza egy helyre…

Akkor jutottam el Toscanába, mikor román állampolgár számára még ritka szerencsének tűnt az utazás. Alig tudtam valamit a világról, hisz az egykori kommunista tévénk szűkös műsoridejébe nem férhetett be, mondjuk, a mai információhalmaz töredéke sem. A csak könyvekből ismert középkori várak épp úgy a múlthoz tartoztak az értelmemben, mint a régvolt diákéveim…

És ekkor történt, hogy Firenzébe érve első kirándulásként Montiriggioniba vittek a gyerekek. Az 1214-ből származó egykori longobárd erőd, mely Dantet is megihlette, szinte teljes épségében ott állt egy kis dombtetőn a maga 14 bástyájával, az 560 métert kitevő körfalával melyet csak a Firenze, illetve Siena felé vezető két kapu tör meg.

Hogy milyen ez az alig néhány tucatnyi házat és egy templomot magába foglaló kis erődítmény, ahol a pincékbe kanyargó szuvenírboltokat csak a szűk kis bejárati ajtók jelzik s a vendéglőket néhány szépen terített asztalka, majd az Olasz utak c. oldalamon közlöm, de a viszontlátás nagy csalódása ide illik:

…Mikor letérve a sztrádáról egy helyi útra, először pillantottam meg a kis domb tetején álló várat, hihetetlen látomásként hatott! Kavicsos kiugrón parkoltunk le. A környéken mindenféle fák, bokrok, fehéren, kéken s a rózsaszín minden árnyalatában pompázó virágokkal. A néhány percnyi gyaloglás a várig álomszerűnek tűnt. 

A csendet csak a méhek s rovarok zöngése zavarta meg – vagy tán épp az hangsúlyozta ki, mennyire csendes és nyugodt ott minden. Hirtelen galagonyaillat sodródott felénk, s megláttam néhány fehér ruhát öltött bokrot, mely a várba vezető utat jelezte. Az enyhe lejtésű domb oldalán vadon élő levendulabokrok s a tavasz tucatnyi vidám virága húzódott meg az olajfák ritkás lombja alatt.

Hogy mindez milyen csodálatos világba vezet, ott, a kapun túl, nem sejthettem – mondom, ez csak az első állomás volt – ma, szerencsére már jól ismerem Toscana hasonló kincseit… Csakhogy amikor a következő évben visszatértünk, sehol sem találtam a levendulabokros, enyhén bozótos lejtőn át kanyargó ösvényt – a növényzettől megfosztott domb lábánál jókora parkoló fogadott, ahonnan széles, kényelmes aszfaltos feljáró vezetett a vár bejáratához, nehogy a turistának fáradoznia kelljen a gyaloglással!

Az útszegély mellett még alig pipiskedett a frissen ültetett virágok sora. A vár felé – csak ekkor vettem észre – egy korunkbeli villa, előtte fiatal facsemeték. Már aligha élem meg, hogy azok fává terebélyesedjenek, s ismét eltakarják a modern épületet, mely hivalkodó versengése ellenére sem ér fel a középkori vár szerény méltóságával.

Mindez annyira „civilizált”, annyira szögletes, s a szürke aszfalt olyan kínosan egyenletes volt, hogy észre sem vettük, máris felértünk. A vár külső fala egész egyszerűen nosztalgiázó kerítésnek tűnt! Mikor visszanéztem, a tájból bántón kivált a sok színes autótól pettyezett parkoló.

Csak amikor beléptünk, s hirtelen megéreztem talpam alatt a kerekre kopott gránitkockákat, akkor merülhettem vissza az évszázadok emlékeit óvó váracska hangulatába. S gondolom a turisták is ezt érezhették, mert mindenki csak suttogva beszélt. Körbe-körbe a kétszintes kis kőházak, melyekbe közvetlen a szobába nyíló kétszárnyas bejárat vezet, felette a virágokkal teli ablak, ami egy szobát sejtet, s persze mindegyik alatt a tágas pince.

Itt se autótülkölés, se benzingőz, csak a szorosan a házak körébe ékelődött középkori templomocska harangja, mely diszkréten de kérlelhetetlenül jelzi az idő múlását. S ahogy ott álltak, egymáshoz tapadva, mintha épp azért simultak volna annyira szorosan egymáshoz, hogy miként egykor az ellenséget, ma is kirekesszék a civilizáció természetpusztító buzgalmát.