A modern peripterosz

Végre kinyílt a busz ajtaja. Leszálláskor ismét egymás hegyén-hátán tolakodott előre a tömeg. Jó, hogy a helyem legelöl volt, így mindig az utolsók közt hagytam el a buszt, hallgatólagos szövetségre lépve néhány tartózkodóbb társammal, hogy mi, azért is, udvariasok maradunk!
Amerre néztem, a parkolóban három felől csupa kocsi, előttünk pedig többszintes vendéglő magasodott. Érdekessége nem csak az volt, hogy nem a már megszokott görögös kék-fehér színek uralták – a szinte csupa-üveg épület tartóoszlopai zöldre pácolt fenyőgerendák, tetőzete szintén sötétzöld, a bútorzat, legyen az fonott vagy fából való, jobbára natúrszínű – hanem a pagodaszerűsége.

A jókora szögletes épületbe minden oldalról lépcsőfeljáró vezetett, melyet kétszer is megtört egy-egy tágas terasz. Alig volt üres hely az asztalok körül. Felmentem az üvegépületbe, hogy lássam, mi annyira érdekes itt, hogy meg kellett állnunk?

S mintha elvesztettem volna a mértékérzékemet, nem tudtam felbecsülni, mekkora az a terem, de „éreztem”, hogy  nagyon tágas. Hogy a négy oldalról oszlopsorral körülvett modern épület nem pagodaszerű, hanem tán antik peripteroszt, vagyis „köröskörül szárnyas”, könnyed, szellős építményt utánzott, akkor eszembe sem jutott.

Nem, mert épp a lényegét semmisítették meg azzal, hogy a tökéletes négyzet alapú építményt minden oldalán beüvegezve, zárt helyiséggé tették s körbe-körbe csupa csillogó áruval megrakott kis üzlettel bélelték. Felettük, az üvegfalon át csak beáramlott a fény az óriási terembe, melynek közepén hosszú asztalok sorakoztak.