Korinthoszi-szoros, a szerény világcsoda

Az üvegfalú épület felől hirtelen élénk morajlás hangzott fel – véget ért a szünet s a tömeg, kisebb-nagyobb csoportokba verődve, gyors menetben közeledett a forgalmas úthoz, melyet kis szakaszon viszonylag alacsony, alig hónaljig érő, egyszerű, papagájsárga pálcikáknak tűnő vékony fémrudakból álló korlát szegélyezett.

Akik felértek, a korlátra támaszkodtak, az alacsonyabbak a párkány alatt próbáltak kukucskálni, sűrűn egymás mellett, ahogy fecskék sorakoznak ősszel a villanydrótokon, útra kelés előtt. Mikor odaértem, a sok embertől még mindig nem láttam, hogy magán a Korinthoszi-csatornát átívelő hídon állok!
Mert ez a híd nem is „ívelte” át azt a szűk csatornát, hanem a környező síksággal egy szinten a szerény szürke aszfalton átfutott a sok jármű – aki nagyon sietett, nem is vehette észre milyen világcsodát hagyott maga mögött.

Megpróbáltam fékezni az emóciómat. Íme, már jó órányit vesztegettem itt az időt, anélkül, hogy tudtam volna milyen rendkívüli helyen vagyok!

Végre megjelent az idegenvezetőnk s elmondta amit épp tapasztaltam – az autópálya annyira simán illeszkedik a hidra, hogy a legtöbb sofőr észre sem veszi az alatta tátongó csatornát!

A látszólag egyszerű korlát közelébe érve, mégis megfigyelhető a komoly fémváz, mely fenntartja a hidat, de valahogy úgy, mintha a nálunk ismeretes vasúti vashidak íves fémvázait itt valaki megfordította volna – a vastraverzek lefelé néznek.