Makedónia – földrajz és történelem

Az utolsó két napom töltöttem a turistacsoporttal, mellyel addig Görögország nevezetességeit jártam. Aznap Thesszaloniki, vagy népszerűbb nevén Szaloniki, az ország második legnagyobb városa ókori műemlékmaradványait és bizánci templomait készültünk megnézni, másnap pedig szabad foglalkozás az esti találkozóig, mikor is a busz visszaindul Budapestre, de előbb az idegenvezető szerez nekem megbízható taxisofőrt, a reptérig, mert én repülővel folytatom az utam Kréta, majd hajóval más déli szigetek felé.

A nyugatról érkező turista számára, aki vasúton vagy az országúton érkezik Észak-Görögországba, Epirusz és Nyugat-Thrákia mellett, Makedónia jelenti a tulajdonképpeni kaput Hellasz világába. Mindkét út az Axiosz folyó völgyének dimbes-dombos vonalát követi, de az egyhangú tájon már nyoma se a szomszédos ország Vardar néven ismert Axioszának a festőiségéből. Legtöbben közömbösen haladnak át az egyszerű, szürke tájon, kicsiny falvakon, az antik görög világ központja, Athén felé. De aki délről közeledik Makedónia felé s már bejárta az Olümposz és a Pindosz vanala alá eső csodálatos vidéket, kissé csalódottan fogadja a táj egyhangúságát.

Észak-Görögországban más az éghajlat, más a növényzet és más a földrajzi környezet. Makedóniában az időjárás szélsőséges, a kemény fagyos telek forró nyarakkal váltakoznak, mikor nem ritkák a délen szinte ismeretlen, heves zivatarok.

Attika mediterrán flórája, a hatalmas kaktuszok, ciprusok meg az olajfa és narancsfaligetek helyett, Makedónia síkságain gabonaföldeket, dohányültetvényeket érlel a forró nyár. Ám a nem is túl rég még mocsaras, gyakran maláriával fertőzött vidéken napjainkra mesterségesen öntözött, bő termésű alma- és körtefák élnek.

A déli vidék erodált, megráncosodott kopár hegyeit itt, északon, felhőkbe vesző hegycsúcsok és fenyvesekkel váltakozó lombhullató erdők váltják fel. Khalkidiki-félsziget kivételével a tengerpart sem versenghet Attika vagy a Peloponniszosz öbleinek érdekesen formálódott szirtjeivel, de strandolásra, fürdésre jobbára mindenütt alkalmas. Legnagyobb kikötője Thesszaloniki, Makedónia fővárosa – utunk végcélja.

Észak-Görögország történelme is ridegebb a déli vidékek mitikus világának a történelménél. Bár a régi görögök jól ismerték a makedónokat, sosem tartották őket helléneknek. És nem azért mert ezen a vidéken valóban nem görögök, hanem makedónok, thrákok és illírek éltek, hanem mert a poliszok fejlett politikai és szellemi élete olyanfajta kényelmet biztosított a polgárainak, melyben az Olümposztól északra élő makedóniai arisztokratikus királyság rusztikus életmódot folytató paraszti települések lakói civilizálatlan, „barbár” népnek tűntek.

De ez nem okozott viszályt, a makedón uralkodók mindig is követendő példának tekintették a fejlettebb Délt, elsősorban Athént.
Archelaosz, az i.e. V. században élt makedón uralkodó például szívesen látta udvarában a kulturális élet hírességeit: mikor Euripidészt, a neves tragédiaírót száműzték Athénből, ő fogadta be, s az újonnan épült palotája termeit is az athéni Zeuxisz festő képeivel díszíttette.

A görögök pedig, minden megvetésük ellenére, mindig is vonzódtak a termékeny Makedón-síkság gabonája, valamint a Khalkidiki-félsziget és Kelet-Makedónia arany- és ezüstbányái, a gazdag erdők faanyaga iránt. Mindez az egymással versengő poliszok gyarmatosítási politikáját eredményezte, mely révén a déliek igyekeztek megszerezni az északi barbárok gazdag természeti kincseit.

A barbár Észak tekintélye akkor alapozódott meg igazán, amikor a hanyatlásnak induló poliszrendszert végül már sem Athén sem Spárta nem tudta megóvni. A kezdetlegessége miatt addig lenézett, sőt kigúnyolt  Makedónia egyszerű parasztokból álló gyalogos- és arisztokratákból álló lovas serege végül is győzött.

Az i.e. IV. században II. Philipposz hadjáratai, majd fia, Nagy Sándor hódításai nyomán, Makedónia vált a Mediterráneum keleti része központjává. Mindez Pella, a régi főváros feltárásakor nyert kézzelfogható bizonyítékot.

A római korra Makedónia már népes városairól és mérhetetlen kincseiről volt híres, olyannyira, hogy i.e. 168-ban, a Püdna melletti csata után győztesen hazatérő római légiók diadalmenetében bemutatott hadizsákmány kincseit még a rómaiak is megcsodálták.
A térség fejlődéséhez az is hozzájárult, hogy Makedónián vezetett át a híres Via Egnatia, melyen éjjel-nappal, egyfolytában áruval megrakott szekerek közlekedtek s ugyancsak erre vonultak a seregek a Birodalom keleti határait fenyegető barbárok ellen.

A Durresiből, egykori nevén Dyrrahiumból kiinduló, 800 km hosszú Via Egnatia átvágta a Balkán-félszigetet, átívelt az Axiosz, majd a Hebrosz folyón s végül érintve Thrákiát, Büzantionba, a későbbi Konstantinápolyba ért. Az út által érintett kisebb-nagyobb települések megannyi nagy és jelentős várossá fejlődtek. Thesszaloniki például annyira felnőtt, hogy időszámításunk IV. századában Galerius császár székhelyéül tette meg.

Miután létrejött a Keletrómai Birodalom, Makedónia még mindig virágzó vidék maradt, holott Athén már jobbára csak romokban heverő kis városka volt, Attika pedig szinte elnéptelenedett. De a gazdag, gyönyörű középületekkel rendelkező Thesszaloniki olyan gazdasági és politikai hatalmat nyert, mely befolyásában Konstantinápollyal vetekedett.

Az akkori századok örök csatározásai, a sorozatos összecsapások viszont Makedóniát tették a Balkán-félsziget legforrongóbb pontjává. A termékeny síkságért és a fontos átjáróért itt vívtak egymással ádáz harcokat a bolgárok, a szerbek, a bizánciak, a normannok és franciák, s végül  a török uralom hozta rá a végromlást. A lakosságot kipusztították, elhurcolták, aki pedig tudott, a hegyekbe menekült.

Az egykor gondosan megművelt földek gazdátlanul maradtak, a folyók szabályozásával sem volt ki foglalkozzék s az agyagos talaj fokozatosan lápos vidékké tette a környéket. De hadd ugorjuk át az újkor kegyetlen harcokból álló történetét! Mint már annyiszor a történelem folyamán, ekkor is katasztrofális katonai vereség képezte az új korszak kezdetét.

A Kis-Ázsiából visszatérő sok százezer görög menekült ismét bebizonyította, hogy képes újjáéledni: lecsapolta a mocsarakat, szabályozta a folyókat s közben élet-halál viadalban megküzdött a maláriával is. A második világháború ma már csak átmeneti megpróbáltatásnak tűnik.

Napjainkban Észak-Görögország egyike a leggyorsabban fejlődő vidékeknek, ahol az ésszerűen öntözött föld bőségesen terem búzát, dohányt, kukoricát, gyapotot. A hegyek lejtőin pedig virágzik az állattenyésztés – Tesszaloniki visszanyerte jelentőségét, ma fontos ipari és kereskedelmi gócpont.