A Szent Metóra kolostorai

Az aszfaltút végénél kezdtük a látogatást, a Megalosz Meteórosz-kolostornál, azaz Nagy Meteóránál, amely Metamorphoszisz, Átváltozás, vagyis Az Úr színváltozása néven is ismeretes. A középkorban ez számított a leghatalmasabb szerzetesi közösségnek.
A 613 m, tehát a legmagasabban fekvő Megalosz Meteórosz-kolostort a hagyomány szerint a később szentté avatott Athanasziosz, Varlaam szerzetes barátja alapította a XIV. sz. derekán. A Megalosz Metaórosz-kolostor legérdekesebb épülete a főtemplom, az un. athoszi stílusú téralkotást követő tágas épület. Ennek magja a központi kupolás templomocska volt, amit a XVI. században kibővítettek. Az eredeti templom falát XV. századi freskók  díszítik.

A másik érdekesség a XVIII. századból fennmaradt faragott ikonosztáz, valamint az 1620-as évekből származó  gyöngyházintarziás, faragott püspöki trón.
Az egykori gazdag kincstár értékes relikviáiból, kézirataiból már alig akad ott néhány példány. Pár száz régi kódex, adománylevél, néhány ikon, szépen faragott feszület.

A szabálytalan formájú kolostorudvart hangulatos épületek keretezik, mint a kétemeletes ebédlő, a kupolás konyha. S vagy ötven cella és két kis kápolna.

A Varlaam-kolostor már messziről felismerhető a piros cseréptetőiről és kupoláiról. A Nagy Meteórától visszafelé, alig 1 km távolságra, szabálytalan alakú, magas sziklán áll, mintha láthatatlan óriás egyensúlyozná a tenyerén.

Itt a kis letérő az autóparkolóhoz, felfelé pedig vagy 200 lépcső vezet a Varlaam-kolostor komor, vasveretes kapujához. Csakhogy közben át kell haladnunk egy mély szakadék felett átívelő vashidacskán s meg kell kerülnünk egy hatalmas sziklarészt, mely azt a furcsa érzést kelti, hogy bármelyik pillanatban leválhat, s vele együtt minden a szakadékba zuhan.

A Varlaam-kolostor tán a legjelentősebb látnivaló a Meteórák kolostorvidékén. A templom, azaz a kathalikon freskóin kívül érdekességszámba megy az ebédlő és a XVI. századi kórház, a raktárak, a présház hordókészlete és nem különben a még ma is működő csörlőszerkezet, a vrizoni.

A Varlaam-kolostor udvarát mandulafák lombja árnyékolja, s a falak mentén cserepekben élő, virágzó cserjék teszik hangulatossá. Innen nyílik a Mindszentek temploma, mely 1552-ben épült, szintén athoszi stílusban. Két kerek kupolája kimagasodik a tetőzet fölött. Freskóin kívül még látható itt néhány szép egyházi köntös, kézirat és okmánytartó, valamint pár ősnyomtatvány, de a kincsek jelentős részét a múlt század 60-as éveiben elszállították Athénba, a Bizánci Múzeumba meg a Nemzeti Könyvtárba.

És ugyancsak az udvarról nyílik a kórház, a XVI. sz. érdekes építészeti megvalósítása, mely nemcsak a középkor higiéniai viszonyairól ad némi képet, de a fűtési és szellőztetési rendszere is leleményes szerkezet. És itt tekinthető meg a kolostor konyhája, az esztia is.

A szikla peremén pedig érdemes lenézni a meredek fal mellett recsegve-ropogva működő vrizonira, már csak azért is, hogy meggyőződjünk, inkább a fárasztó lépcsők, mint a minden eresztékében rozogának látszó kötélszerkezet. Pedig az idegenvezető szerzetes büszkén mesélte, hogy a kolostor renoválásakor a vrizonival szállítottak fel minden szükséges építőanyagot!

Végül érdemes megpihenni valamely csendesebb ponton, mert a kolostorból gyönyörű kilátás nyílik a környékre. A fotózás és filmezés kedvelői itt alig tudnak betelni az érdekesebbnél érdekesebb fény- és térhatások változatosságával.

S hogy a Meteóra élménye teljes legyen, a Varlaam-kolostortól visszatértünk a sziklacsúcsokat összekötő aszfaltútra. Elhagyva a Kalambaka felé vezető bekötőutat, hamarosan elértük a Russzann-kolostort.

A szédítően meredek sziklafal mellett úgy tűnt mintha az a terméskövekből épült kolostor egyenest a sziklaorom égre törő kitüremlése lenne melyhez aligha érhet fel ember, mikor pedig ott álltunk a természetformálta obeliszk teljes tetejét elfoglaló Russzann-kolostor szintjén, a közeli szürke sziklacsúcsok között szinte kút mélyén éreztük magunkat – csupa érzéki csalódás.
Kulturális szempontból a Russzann-kolostor templombelsőjében látható freskók érdekesek.

Az Agiasz Triadosz-kolostor, vagyis a Szentháromság-kolostor komor, magányos sziklára épült, melyhez egy szakadékon át vezet a gyalogösvény. Aki elér eddig csakis csodálattal adózhat az egykori szerzetesnek, Dometiosznak, aki 1476-ban képes volt erre csúcsra felépíteni az első épületet. A sziklaoszlop tetején álló kolostor olyan magasnak és megközelíthetetlennek tűnik, hogy szinte kételkedni szeretnénk: valóban egyszerű emberi erővel épült oda?

A múlt század 30-as éveiben lépcsőt vágtak a meredek sziklafalba s aki nekimerészkedik, ha a fáradtságtól nem is, az ámulattól mindenként kénytelen néha-néha megállni – a kilátás lenyűgöző. És minden lépcsőfokkal más és más.

Az Agiasz Triadosz története a XV. sz. második feléig nyúlik vissza, de épületei jóval későbbiek. A freskói a XVII. századból valók, de 1741-ben átfestették. 1682-ben a sziklából vájták hozzá a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett kápolnát. Az egykori templommal egyidős falfestmények közül itt láthatjuk Konsztantinosz császárt és az anyját ábrázoló freskót.

Az Agiosz Sztefanosz-kolostornál érünk az aszfalt szerpentin végállomásához. A meredek sziklaorom egyenest a kalambakai síkságra néz. Még jóval a múlt század derekén is  vrizonival húzták fel ide a látogatót, de aztán megépült a szirtet a szomszédos sziklával összekötő híd s ezzel ez vált a Meteórák legkönnyebben megközelíthető kolostorává. A Thesszáliai-síkság pedig innen látszik a legszebben.

Az Agiosz Sztefanosz-kolostor XV. századi freskóin kívül, melyek leginkább a Megalosz Metheórosz katholikonja festményeire emlékeztetnek, itt találjuk Kantakuzinosz herceg, a száműzött Ióannisz Kantakuzinosz császár unokája képmását.

Az Agiosz Sztefanosz-kolostor viszont inkább a kincstáráról vált híressé, itt ugyanis még látható néhány értékesebb ikon és ezüst kegytárgy, száznál több régi kódex, valamint törökidőbeli írásos dokumentumok.

De jó tudni, hogy a kincstár nincs mindig nyitva, tehát az érdeklődőknek ajánlatos az órarendhez igazítani útitervüket.

A sötét sziklák világában kellemes változatosság az Agiosz Sztefanosz kolostor udvarának a látványa, a templomhoz épített árkádos folyosójával és ciprusaival. Ha valaki estig ott marad, a sajátos hangulatot fokozza a vecsernyére hívó jelzés szokatlan hangja.

Itt nem a harang, hanem az ortodox templomokra jellemző szimandri, vagyis egy felfüggesztett vastag deszkalapot bizonyos ritmusban és az alkalomnak megfelelő hangerősségben ütögető fakalapács tompa hangja szól. Ebben a kolostorban ugyanis még él  néhány apáca.

Az Agiosz Nikolaosz Anapafszasz-kolostor az első, s egyben az utolsó, mely mellett érkezéskor s búcsúzáskor elhalad a Meteórák látogatója.

Hírnevét a Teofanész által festett freskóinak köszönheti, aki az Athosz-hegyen épült Agia Lavra falfestményével alapozta meg a tekintélyét. A szakértők szerint a mester munkássága korai szakaszában tevékenykedett itt, a Meteórán.

Ha a kihalt kolostor csendjében búcsúzóul bepillantunk a templomba, a félhomályba vesző falakról még mindig élénk színekkel köszöntenek ránk a nagy festő alkotásai, melyek a bizánci művészetben és az ortodox vallásban kevésbé jártas szemlélőt is egy letűnt világ tekintélyére és nagyságára, az Isten által oltalmazott szerzetesi életre emlékeztetik.

A félelemről – intermezzo

A reggeli köd után, aznap szép időnk volt, mintha a nyár visszatért volna a kedvünkért s a Meteórák kopár szikláin sarjadt moha és néhány alacsony cserjeféle feléledt volna, hogy kiszínezze a fekete hátteret, melyet csak a kolostorok piros cseréptetőzete élénkített némileg.

Görögországban, a mindenkori fotózás szenvedélyén kívül, addig nem is sejtett gyűjtési szenvedélyt fedeztem fel magamban: amerre jártam, feltűnt, hogy a jobbára szürkés-fehérnek tűnő hegyek, a tenger kékes-zöld öblei, milyen sokféle árnyalatú kavicsot rejtenek. Aztán mindenünnen magammal vittem a számomra legszebbnek, a legkülönlegesebbnek tűnő kavicsot. Mire utam véget ért, zacskónyi kövecském gyűlt össze. S mindahánynak más a formája, a színe, a tapintása, a hőmérséklete – persze, csak én tudom melyik honnan ered, miért pont azt vettem fel valahonnan s hoztam magammal, hogy még ma is őrizzem az egyszerű, gömbszerű üvegtartályban. S valahányszor megpillantom a színes kavicsokat, valamennyi más-más történetet mesél. A Meteórákon felvett kövecske is:

Mikor a sötét templombelsők után csoportunk összegyűlt egyik napfényben fürdő lapos szikla tetején, jobbára mindenki leült pihenni a vékony kőtörmelék közt gyéren előtörő moharéteggel vagy finom kaviccsal fedett földre. Volt aki napozott, volt aki uzsonnázott, de mintha valamennyien beleolvadtunk volna a sziklatetőbe.

Egyszercsak valami felcsillant előttem, a sziklaperem legszélén. Lassan felálltam, a táskám s a fényképezőgépem letettem egy kő mellé, hogy felszabadítsam kezem a felesleges csomagoktól, majd néhány nyugodt lépéssel odaértem a fel-felcsillanó fényforráshoz. Lapos, gyufásdoboz nagyságú kő volt. Középső, karcsúbbra kopott része sima, ónixszerű, két vége pedig érdesebb, szürke gránitnak tűnt. Érdekes volt a fényes, homorú tükörszerű fekete részen játszó napsugár vakító csillogása, mintha hullámzó vízen tört volna meg a fény, hogy minden felcsillanás sorra kihunyjon a két vég szélesebb, szürke anyagán. Lehajoltam, hogy felvegyem a leginkább parányi, kétélű bárdhoz hasonlító kavicsot – aminek épp a két éle volt a vastagabb –  vigyázva, nehogy lecsússzon a szakadékba, mert épp a mélység felé domborodó felületen állt, ahonnan minden léptemre lepergett némi finom kőtörmelék, s közben a másik karom fellendítettem, hogy egyensúlyozzam magam.

Villanásnyit valamely ismeretlen, de mélységesen mély és kellemes érzés töltött el. Egy új tapasztalat váratlan élménye! Ott, mélyen lehajolva, pillanatra lent láttam az eget, s mellettem ferdén a mélybe meredtek a Meteóra sziklaoszlopai. Mintha minden fejjel lefelé fordult volna, épp mint a valamikori fényképezőgépek lemezén. Csodálatos érzés volt ilyen szokatlan szemszögből megpillantanom a világot. Szinte ujjongani szerettem volna!
S ekkor váratlanul valaki megragadta a felemelt karom s felrántott magához, kilendítve az egyensúlyomból, de abból a különös hangulatból is, melyben nem létezett félelem, csak az öröm, hogy megszerzem azt, amit akarok!

Ahogy zavartan kibontakoztam az idegen karjából, a méltatlankodás moraján átzengett a gúnyos felkiáltás: Nézd, az megunta az életét s itt rendez jelenetet, csakhogy elrontsa a szabadságunkat!

Nem tudom ki ijedt meg jobban, a pihenő turisták, akik nyilván unalomból követték mit teszek, vagy én, aki egyszerűen fel akartam emelni egy kavicsot, s ezért minden veszélyről megfeledkezve a sziklaperem legszélére, a már domború részre léptem. 
Minek magyarázkodtam volna! A látvány nyilván szokatlan lehetett s az emberek általában nem szívesen veszik azt ami szokatlan. Aki képes volt azt inni, hogy öngyilkos akarok lenni amikor pillanatnyit tán a Pisai ferdetoronynál is nagyobb szögben dőltem a szakadék felé, úgysem értette volna meg azt a sajátosan nagy élményt, amikor a világot nem csak képletesen, de valójában is más szemszögből pillanthattam meg! Csodálatos volt. Csöppet sem féltem, hogy lezuhanhatok, hiszen a karommal egyensúlyoztam magam, a szomszédos sziklafal pedig annyira közelinek tűnt, hogy a szakadék egyáltalán nem volt félelmetes – az ember hajlamos a képzelete rabjává válni: nem attól fél ami van, hanem attól, ami lehetne!
S akkor hirtelen megértettem, hogy a szerzetesek is azért nem estek ki keskeny, sziklába faragott kőágyukból, mert egyszerűen nem arra gondoltak, hogy kieshetnek – fantáziájuk magasabb régiókban kalandozott.