Trikala és Kalambaka

Mivel a Korinthoszi-öböl északi partján vezető utat és az ottani archeológiai helyeket már bejártuk, a Meteórák felé inkább a rövid, az Égei-tengertől Görögország nyugati partvidékére vezető autóutat választottuk, mely szinte ketté szeli a görög szárazföldet, s bár nem érint egyetlen idegenforgalmi nevezetességet sem, ideális azok számára, akik Athén felől sietnek a nyugati oldalra.
A balkáni hegyi utak változatos és vadregényes tájain, alig észlelhetően emelkedő úton haladtunk. Metszovó felé mind magasabbra érve a végtelennek tetsző Thesszáliai síkság tárult elénk, melyen az ezüstös vizű Piniósz folyó kanyarog. A láthatár peremén, ahol a Thesszáliai-síkság és a Pindosz-hegy nyúlványai találkoznak, a Meteóra több száz m magas sziklaszirtjei a Pindosz erődfala őrtornyaiként magasodtak elénk. A meredek és magányos sziklák itt még annyira távolinak és megközelíthetetleneknek tűntek, mintha a Mereórák sziklatetőire épült kolostorok világa egyenest az égbe nyúlna.

Jó ideig nagyjából a Piniósz folyó medrét követtük, majd elértük a nagy mezőgazdasági kirakodó vásárairól nevezetes Trikalát, melyet a régészek az ókori Trikkával azonosítanak.

A mítosz szerint itt, Trikkában született Aszklépiosz, és itt állt a gyógyítás istene nagy tekintélyű szentélye is. A hely azért is nevezetes, mert az ókorban a trikkai nevelésű, tesszáliai lovak messze földön híresek voltak. Állítólag maga Pheidiasz is thesszáliai lovakról mintázta a Parthenon fríze domborművének a lóalakjait. Sok kutató szerint a kentaurok elképzelése is thesszáliai eredetű – nos, egy lovon ülő embert távolról valóban kentaurnak vélhetett az ókor embere olykor szörnyeket szülő képzelete.

Trikala után termékeny vidéken, szinte nyílegyenes úton haladtunk. A napsugarak sápadtan törték át a szürke, ködös levegőt, mellettünk jobbra-ballra a kékes-fekete talaj, távolabb a már leszedett gyapottáblák.

De még a fák sötétszürke s barnás kontúrja is alig illett az addig bejárt szentélyek bukolikus hangulatához, vagy az útközben másutt látott kopár hegyoldalak ragyogó fehérségéhez.

Kalambakához közeledve még komorabbá vált a vidék. Aztán az ólomszínű köd foszladozni kezdett s egyre jobban kirajzolódtak előttünk a fekete Meteórák jellegzetes szikláinak a körvonalai.

Kalambaka kellemes városkának bizonyult. A helybéliek szerint a környező sziklák zöldesszürke árnyalata adja a sajátos hangulatát. S valóban, a távolról feketének tűnő sziklák a reggeli napfényben fokozatosan kiszíneződtek, s mire Kalambakába értünk fantasztikusan ragyogó koszorúként vették körül a kis helységet.

Kalambaka, ókori nevén Aiginion, már akkor a Thesszáliai-síkság bejáratát képezte. Aztán, miként minden kor meghozta a maga gazdasági és politikai változásait, a hely neve is az épp hatalmon levők tetszése szerint változott, mígnem a XIV. sz. derekén, Kalambaka néven vált ismert településsé, amely a kézműiparáról vált híressé. Főleg a pamutszőttesei voltak ismertek.

Kalambaka legjelentősebb műemléke a vasúti pályaudvar mellett levő székesegyház, mely szintén a korok váltakozásaira emlékeztet: a  Palaiologoszok uralma alatt, a XIV. sz. elején épült templomot XI. századi alapokra emelték, az ókori Apollón-templom helyén. A székesegyház XIV. századi freskóit a neves Teofanész fia, Neofitasz restaurálta, a krétai iskola stílusában.
Az ortodox templom hangulata kiváló bevezető a közeli Meteórák kolostorai világába.