A mozgássérült turista

Mikor visszaértünk a buszhoz, az alsó szint hátsó ajtaján egy tolókocsiban ülő, mozgássérült, szikár öregurat segített ki valamelyik idegenvezető, néhány idősebb turista társaságában.
– Hálásan köszönöm, hogy a lányom magával mehet – szólított meg a mozgássérült öregúr. Közvetlenségéből megértettem, hogy a nyilván meghitt baráti kör jó előre megtárgyalta már, hogy Márta velem látogasson fel a várba. – Otthon folyton dolgozik, kínlódik a diákjaival, itt meg naphosszat csak köztünk, mozgássérült öreg apja meg mogorva barátai közt kuporog, mikor annyi szépséget bejárhatna! Nekünk elég az is, amit a buszból látunk, de szeretném, ha a lányom mindent megnézne, hogy aztán elmesélhesse nekünk! Ugye felmennek a frank várba? Ilyen csodálatos építmény megtekintését intelligens ember nem mulaszthatja el! De így, mozgássérült létemre…

Márta közben cipőt cserélt s miután mindenkit végigpuszilt, elsiettünk.

– Az apám és a nagynénéim. Így nevezem az özvegyeket, apám egykori barátai feleségeit, akik nagy magányukban folyton minket, a mozgássérült apám és engem kényeztetnek. És minden felé elhurcolnak minket, csakhogy ők szórakozzanak! Ma-holnap ötven éves leszek, mégis minden lépésemről be kell számolnom nekik! Főleg a mozgássérült apámnak. Tessék, a végén már ezen a kis meredeken sem tudok felkapaszkodni… máris lihegek…

– Akkor menjünk talán csak félútig, a bizánci kolostorokig!

– És mihez kezdjek ott? Én katolikus vagyok!

– Én is. Az ortodoxiáról alig tudok valamit, de itt legalább tanulhatunk!
Már fenn jártunk a romok közelében. Elbűvölő volt a kilátás. Néha egy-egy szerelmespárral találkoztunk, akik felhevülve a bukolikus tájtól is, észre sem vették, hogy elhaladtunk mellettük. Máskor néhány hallgatag turista jött felénk, ellenkező irányból, melyből arra következtettem, hogy máris lemondtak a további kapaszkodásról.