A váratlan útitárs

– Elnézést, hogy megszólítlak! Márta vagyok és útitársat keresek… Az apámmal utazom. De ez az út túl meredek, ide nem vihetem fel, mert mozgássérült. Ahhoz viszont ragaszkodik, hogy keressek útitársat és legalább én lássak mindent. Egyedül viszont nem vághatok neki, veled tarthatok? Mármint ha felmész a frank várba…
– Hogyne! Ha a várig nem is, a bizánci romokat mindenként látni szeretném! – Nagy örömmel fogadtam, de mert nem ismertem, élcelődni sem mertem vele, hogy tán valamelyik olümposzi istennő testesült elém, mert tudta, magam sem mertem volna felmenni útitárs nélkül. De ő úgy folytatta, mintha öröktől fogva ismernénk egymást.

– Mondom, a mozgássérült apámmal jöttem. Csak néhány lépés, vissza a buszig. Gyere, mutassalak be titeket egymásnak, hadd lássa, szereztem útitársat, aztán máris indulunk! Elég komor öregúr, mint minden tudós, de ti biztosan kijöttök majd egymással!

Márta intelligens, kellemes útitársnak ígérkezett. Határozottan, mégis halkan beszélt. Arca mérsékelten sminkelt, természetes szőkére festett haját görögös kontyba fonta. Ruhája is a helyhez igazodott. Csakhogy szandálja nem volt épp alkalmas az előttünk álló útra.

– Tudom, mire gondolsz! Gyere, a táskámban van a túracipőm, kicserélem! Az autóbuszban ez volt a jobb. Gyere!