Olümpia és Misztra ellentéte

Mikor az autóbusz megállt Misztra határán és sorra kiszálltunk, ismét az Olimpiában érzett emóció kerített hatalmába. És mégis… valami más is vegyült lelkesedésembe.
Ha Olümpia viszonylag sík területen elnyúló hatalmas rommezőjén a kijelölt határok ellenére is szabadnak éreztem magam, itt a hegyoldalba simuló Misztra komor romjai alatt, bár a bejárat közelében egy antik márványszarkofágból átalakított kút és egy modern taverna fogadott, bezártnak éreztem magam.

Ha Olümpia szellős romterületén minden kő, minden oszlop ismerősnek tűnt, itt, a hegyoldalon fölém tornyosodó bizánci Misztra tömör romjai, sokkupolás templomai a bezártság érzetét keltették bennem, s bár a csúcson méltóságteljesen kimagasló várkastély egyetlen pillantással befogható végtelen tájként hatott, úgy éreztem magam, mint egy kút fenekén.

Itt, Olümpia számomra otthonos hangulatával ellentétben, olyan világ fogadott, melyben első benyomásra nem akadt semmiféle ismerős támpontom.

Tanácstalanul forgolódtam a busz közelében. Nehezen szántam rá magam, hogy nekivágjak a vagy három-négy órányi gyalogos kirándulásnak, egyedül.

Onnan lentről érdekesnek tűnt, de a romok olyan dús növényzet közt sorakoztak, hogy semmiféle ösvény sem látszott, mely biztonságot ígért volna egy magányos barangolónak.
Misztra dúsnövényű hegyoldalán jöttem rá, mi olyan más a görög vidéken – nincs aljnövényzet. Görögországban az olajfák, a narancsosok kavicsos talajon élnek.

Még Olimpiában is alig nőtt fű a fák között, azt is kiégette a nyár melege. Misztrában viszont alig néhány lépés után, térdig érő fű, színes virágok s tucatnyi cserje közé értem. Felettem ciprusok, platánok, olajfák és a megannyi más, számomra ismeretlen faj lombjai.