Küklopikus fal és ciklámen

A küklopikus fal felől nézve, a kör alakú sírkerület kopársága félelmetesnek tűnt. Mükéné ásatási területe, az egész küklopikus fal sivár, élettelen vidéknek látszott, melynek egyhangú szürkesége az egyre sötétedő égbolt tükre volt. És sehol egy fa, egy bokor, amiben a szem megkapaszkodhatna!

Legfeljebb néhány, egy-egy, a küklopikus sziklarepedésben serkent ezüstös fűcsomó, melyből a forró nyár heve kiszívott már minden nedvet és szint, de a fel-feléledő, viharos szél sem tudta kitépni gyökerét. A szél cibálására fel-felszisszent, kísértetiesen éles hangot adva, mintha az is a küklopikus falak közé rekedt szellemekkel civakodna.

És ahogy ebben a lehangoló küklopikus szürkeségben lenéztem a földre, az egyik hatalmas szikla, egy küklopikus kőtömb alig észlelhető mélyesdésében parányi színfoltot fedeztem fel. És néhány arasznyira még egy, és még egy! A csupa kő küklopikus talajon, egy szárazon zizegő, kihalt fűcsomó közelében, parányi ciklámen csoport ékeskedett.

alványrózsaszín szirmú, zöldeskék levelű 6-7 szál ciklámen. De az a ciklámen olyan parányi volt, mint nálunk a hóvirág. Odébb még három szál, s végül csak egy ciklámen bimbó. Lehet, hogy ott nem ciklámennek hívják, valamiféle más orchidea tán, de hirtelen e parányi virágok is életet leheltek a küklopikus kőrengetegbe. Ahogy a szél egyre cibálta a néhány ciklámen parányi virágfejét, minden rebbenésükkel határozottabban űzték el lelkemből a küklopikus fal keltette vészjósló hangulatot.

Lefényképeztem, a múló hangulat, örök bizonyságaként. Sehol másutt nem láttam többé olyan ciklámen virágot.