Világhódító Nagy Sándor – a halhatatlan Alexandrosz

A nagyra törő terv, a lázas hódítóhadjárat Alexandrosz nevelésében gyökerezik. És, természetesen, a származás, a történelmi kor és sok más körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy ez a gondolata megszülessen. Arisztotelész nevelésében vele együtt más gyermek is részesült, azok mégsem váltak világhódítókká. És nem mintha tán kevésbé lettek volna értelmesek avagy kitartók, de azok nem voltak a makedón király fiai, más motivációik, más céljaik, álmaik voltak. És más korban talán Alexandrosz sem képes akkora hadat állítani vagy nem ő bírja a legfejlettebb haditechnikát avagy épp más irányba indul hódítóhadjáratra, ki tudja?

Az viszont biztos, hogy a nagyra törés Arisztotelész gondolkodásmódjából is levezethető.
Az embernek minden lehetőt meg kell tennie, hogy halhatatlanná tegye magát –  összegzi Arisztotelész a Nikomakhoszi Ethikában. S hogy valaki ember létére elérje a halhatatlanságot, a jellem és a szellem folytonos tökéletesítésén kell munkálkodnia, arra törekednie, hogy folyton túlszárnyalja önmagát. 

S ez az erőfeszítés Arisztotelész szerint jó életet, boldogságot jelent. Az ember köteles boldog lenni. Politikai tudománya, melyet az emberre vonatkozó valamennyi tudomány közül a legfontosabbnak tartott, szintén erre irányul: Milyen a legjobb emberi élet? Hogyan kell berendezni a városállamokat, hogy az polgárainak a legjobb, a legtökéletesebb életet biztosítsa?

És ugyancsak erre utal esztétikai remekműve is, a Poétika. A dráma eredetéről és fejlődéséről, a költészeti műfajok viszonyáról, a valóság és művészet összefüggéseiről szóló elemzései bizonyára elhangzottak már a Nimfák Ligetében is, legalábbis utalásokként.

Mert Plutarchosz szerint „Alexandrosz, úgy látszik, nemcsak az etikai és politikai tudományokban kapott kiképzést, hanem azokban a titkos és mélyebb tanokban is, a melyeket a bölcselők akroatikus és epoptikus tanításoknak neveznek, és amelyeket kívülállókkal nem szoktak közölni.”

Alexandroszt az arisztotelészi mindent tudni akarás, a gondolatok alapos elemzése és a folytonos önkritikája sarkallta. Amíg az arisztotelészi elvek szerint élt s  valóban erkölcsi kötelességének tekintette, hogy az igazságot tisztelje, nagy volt, erős volt, igazságos volt. A Perzsa Birodalom meghódítása után bőkezűen megjutalmazta katonáit, akik addig követték őt. A hadizsákmányból nyert arannyal, kincsekkel megrakott harcosok jó véleménnyel térhettek vissza szülőhelyükre, a különböző görög poliszokba.

Mikor – már Ázsiában – értesült arról, hogy Arisztotelész könyvbe foglalva közre adta tanait, őszinte levélben fejezte ki a bölcselet sorsa iránti aggodalmát:

                                                                  „Alexandrosz üdvözletét küldi Arisztotelésznek!
Nem tetted helyesen, hogy közrebocsátottad akroatikus tanításaidat. Mert miben különbözünk majd másoktól, ha azok az ismeretek, amelyekben neveltetést kaptunk, közösekké válnak mindenkivel? A magam részéről inkább óhajtanám, hogy a legjobb dolgok ismeretével tűnjek ki, mint a hatalommal.                                     Jó egészséget!”

Arisztotelész helyeselte egykori tanítványa buzgalmát, hogy akroatikus tanításait tán rejtegetnie kellene s úgy mentegetőzött, hogy azokat „bár közzé tette, mégsem tette közzé”.

Arisztotelész válasza több mint ügyes kibúvó. A „bár közzé tettem, mégsem tettem közzé” szójáték nem szofizma. Inkább a tragikus beismerés, hogy a látszat ellenére minden értesülés, a legegyszerűbb és a legösszetettebb egyaránt, csak annak jelent valamit, akinek már megvan hozzá az előzetes tudása, mely képessé teszi őt újabb értesülés befogadására.

Mai szókinccsel élve, megfelelő dekódoló rendszer nélkül, bármily információ mit sem ér.   Alexandrosznak megvolt a szükséges előzetes tudása, hogy a Nikomakhoszi Ethika tanai szerint éljen, de idővel úgy vélte, hogy az Arisztotelésztől kapott tudás mások fölé emeli.

A Perzsa Birodalom meghódítása után következő indiai kaland, a szándék, hogy mindent meghódítson a lakható világ, az Ókeánosz partjáig, viszont már semmit sem tükröz az Iliász haderkölcsi normáiból. Nagy Sándor legtöbb életrajzírója szerint, innen kezdve egyre jobban az önkény vezeti a hódító tetteit. 

A sikertől elvakult és a gazdag, keleti kényelemtől elpuhult vezér körül sorra megjelentek a hamis barátok, a hízelgők, a kalandorok. A régi barátok ármánykodások áldozatává estek, cselszövésekkel vádolták őket, egyeseket bebörtönöztek, másokat kivégeztek. Így járt Kléithosz, aki az első ütközetben megmentette az életét a Granikosz folyó mentén, vagy hadvezére, Philótasz és az udvari bölcs, Kalliszthenész, Arisztotelész rokona is.

És amerre előrenyomultak, az ismeretlen világban nemcsak a táj más, de a harci rend, a hadviselés lehetősége is. A harcokban elefántok kapnak szerepet, de megjelennek a mindenféle csúszó-mászók, ismeretlen kígyófajok, férgek, rovarok is, és a sokféle szenvedés, már nem annyira a csatákban szerzett sebek, mint inkább a különböző betegségek miatt van. A terjeszkedésnek nem a nagy méretű hódítóhadjárat vezére, Alexandrosz lázas lelkesedésének a lanyhulása, hanem a katonák ellenálló képességének a végessége szab határt.

S hogy mindez miért a neveléssel kapcsolatban vetődött fel bennem?
Nos, Alexandrosz nagyra törése kétségtelen. De mindez csak gyötrő, lázas igyekezet maradt volna, az Arisztotelésztől megszerzett tudás nélkül.

Arisztotelész nevelése értelmében, a tudás értékteremtő gondolkodássá válik. Az Iliász esztétikai élvezete cselekedetet kirobbantó szikrává, helyzetei, követendő példákká. A  trójai háború – Alexandrosznál, átültetve a saját korába -, a Perzsa Birodalom elleni összefogás gondolata, a mestertől eltanult módszer alapján, teremtő gondolkodássá válik, mely egy Világbirodalom létrehozásában nyilvánul meg.

 A Nikomakhoszi Etika tanítása, mi szerint az embernek minden lehetőt meg kell tennie, hogy halhatatlanná tegye magát, a gondolat, hogy ember létére ezt csak önmaga folytonos túlszárnyalása révén érheti el, Alexandrosz esetében beigazolódott.