A chrüszelefantin Zeusz-szobor

Ezzel az arany-elefántcsont Zeusz-szoborral Pheidiász, akinek a nevéhez  az athéni perikleszi templom szobrászati díszeinek a művészeti felügyelete és a cellában elhelyezett arany-elefántcsont Athéna Parthenosz szobornak az elkészítése fűződik, nem csak önmagát szárnyalta túl, de sikerült olyan isten-képet alkotnia, mely hitelesen reprezentálta a görögök fő istenükről, Zeuszról alkotott elképzelését.

Bár a szoborból semmi sem maradt meg, leírásokból tudjuk, hogy a körülbelül 12.40 m magas szobor trónján ülve, méltóságteljes tartásban ábrázolta Zeuszt.

 Alakja olyan hatalmas és fenséges volt, hogy – mint Sztrabón mondta – „ha felállna, fejével áttörné a mennyezetet”.

A bal kezében az isteni erő jelképével, a sassal díszített jogar, a trónus karfáján pihentető jobbjában a győzelem istennőjének, Nikének az arany-elefántcsont szobrával, fején koszorúval ült a trónusán. 

A szobor „születése” valamikor i.e 432-re tehető, miután Pheidiasz az athéniek hamis vádja elől, miszerint sikkasztott a már említett Athéna szobor aranyából, ide menekült, s az élisziek felkérték  a grandiózus szobor elkészítésére. Épp ezért rendezte be műhelyét Olümpiában és valószínűleg ott is maradt, élete végéig.

Pheidiasz mesteri remekműt alkotott. A szobor faburkolatán nagy hozzáértéssel helyezte el az arany- és elefántcsontlapokat. Ahol a testet nem fedte ruha, az arcot, a kart, a lábat, ott elefántcsontlapokkal borította be, derekát pedig a válláról aláhulló aranylepelbe vonta.

Az aranyleplet állatfigurák – a zodiákus jelei – és liliomok díszítették. A szandál, a szakáll és a haj szintén aranyból volt. A fejre ezüstből készült olajfakoszorút helyezett. A fekete márvány talapzaton álló bronzból és ébenfából való trónszéket drágakövekkel és elefántcsonttal kirakott aranylemezek borították, melyeket Pheidiasz tanítványai, Panainosz és Kolotész mitológiai jelenetekkel ékesített.

A látogatók egy kettős lépcsőn elérhető, félkörbe futó galériáról, közelebbről is megtekinthették a chrüszelefantin szobor fejét.

A görög mitológiában Zeusz az igazság és erő istene, aki mindig kész lesújtani. Ugyanakkor csípős, gunyoros, de édes is mint a méz, megértő az emberi gyarlóságokkal szemben és segíti az ártatlanokat. Pheidiasz Zeusza, a végtelenül jóságos isten, a csupa szeretet és az ember iránti megértés alakja.

Ez a Zeusz a végtelen derűt, az olümposzi nyugalmat, a nagylelkűséget és jóságot fejezte ki. Ezen jellemvonások érzékeltetésével a nagy mesternek sikerült Zeuszt olyan fenséges alakban ábrázolnia, mely megfelelt a görögség elképzelésének.

Arrianusz szerint a legnagyobb bánat úgy meghalni, hogy valaki ne lássa a chrüszelefantin Zeusz-szobrot. Ezzel szemben Sztrabón mondása paradox módon hat. Ő ugyanis arról számol be, hogy mikor Panainosz megkérdezte a Mestert mi késztette őt így ábrázolni Zeuszt,  Pheidiasz az Iliászból idézett, miszerint, ha a nagy isten haragjában összevonja a szemöldökét, a szeme olyan villámokat vet, hogy az egész Olümposz megremeg.

Ezt alátámassza Pauszaniász, mikor arról számol be, hogy mikor Pheidiasz befejezte, valami jelt kért Zeusztól, elégedett-e a munkájával? És akkor Zeusz villámját a templomra lövellte, anélkül, hogy annak bármi baja esett volna.

A szobor mellett, ahol a villám a földbe csapódott, a mester egy bronz hidrát helyezett el.
A római korban, Calligula császár (i.sz.37-41) Rómába akarta vitetni a szobrot, hogy ott a fejet a saját másával cseréltesse ki.

De nem tehette meg, mert egyesek szerint a szoborért küldött hajó elsüllyedt a cél előtt, mások szerint mikor határozottan beléptek, hogy elvigyék, a szobor olyan hangos kacagásban tört ki, hogy menekülésre késztette azokat.

Így hát a szobor 393-ig helyén maradt, de kevéssel ez után a bizánciak Konstantinápolyba szállították, ahol Kédrenosz és Zonarasz történészek szerint,  475-ben, tűzvész áldozata lett.

Sajnos, a szoborról nem maradt fenn hiteles másolat. Számos kortárs leírása és néhány éliszi érme alapján viszont elképzelhető, milyen lehetett ezt a páratlan alkotás.