A szavak emlékidéző ereje

Chrüszelefantin… már e megnevezés szokatlan hangzása is valami ismeretlen szépséget sugall. Arany-elefántcsont!

Mikor nagykorúságom alkalmából nagyanyám nekem adta a gyönyörű szép, még a XIX. században készült elefántcsontból készült karkötőjét, azt hittem a világ legszebb ékszerét bírom.

Különlegességével csak az a szintén elefántcsontból készült tűpárna vetekedhet, ami néhány centis kis mozdonyt utánoz. Piciny kerekei, filigrán csipke teste olyan tökéletesen van faragva, hogy nem is értem miként tartja fenn az a kis mozdony a saját „fedelét”, a piros bársonyból készült tulajdonképpeni tűpárnát és a finom kéményt, ami maga a tűtartó.

S mindez a szépség tán csak azért, hogy a kislányok kedvet kapjanak a kézimunkázáshoz!
De ha e kis semmiségeket annyira becsülöm, hogy még ma is féltve őrzöm, vajon miként viselkednék az ókor hét csodája közé sorolt arany-elefántcsont Zeusz-szobor láttán?
Vajon a ma embere képes lenne befogadni a letűnt világ minden gyönyörűségét?
Avagy épp azért kellett – ki tudja miféle akaratból – annyi szépségnek megsemmisülnie, mert korunk emberéből valahogy kifogyott az ókoriak azon mérhetetlen szépre, jóra való törekvése, mely ilyen gigantikus szentélyeket emelt isteneinek.

A tökéletesség, a teljesség igénye? Az önmegbecsülés, hogy az ember a legszebb tárgyakkal vegye körül magát? Avagy egyszerűen csak megváltozott az értékrend?

Nos, ha elnézzük a minden eddigi templomnál nagyobb bankpalotákat, bevásárlóközpontokat vagy irodaházakat, máris feleletet kapunk. Ma, a pénz az isten!

Vagy épp szenvedünk, hogy fogyasztótársadalmunkban minden elsősorban praktikus, hasznos – használat után eldobandó, újrafelhasználható műanyag?

Ma vajon melyik kislány kötöget még elefántcsont kötőtűvel vagy varrogat ilyen filigrán elefántcsont-tűtartóban őrzött tűvel? – ha egyáltalán még tud és van is kedve valakinek  kézimunkázni.
Elég egyszer végigsétálni az ócskapiacon, hogy meggyőződjünk: az effajta tárgyak ma már csak antikvitásként számítanak

Számomra mindig szomorú látvány az ócskapiac. Nem a tárgyakat látom, hanem azokat az egykor féltve őrzött kincseket, melyek generációról generációra szállva magukba szívták tulajdonosuk szellemét s most, ki tudja miféle tragédia folytán, az örökösnek meg kell válnia tőle. Vagy épp közönyösségből, mert valakinek egyszerűen már nincs szüksége holmi „ócskaságra”?

Néha úgy érzem, hogy a tárgyak is képesek vágyódni egykori gazdájuk után – eltörnek, megkopnak, máskor egyszerűen csak eltűnnek új tulajdonosuk szeme elől, mintha agyukból valaki kitörölné, hogy hová is tette őket.

Így rejtőztek el előlünk az ókor kincsei is. S ha valaki mégis fellel közülük egyet-egyet, az tán azért van, mert valami sajátos kommunikáció jön létre a tárgy és az ember között.
De hadd ne kalandozzam el! Vannak gondolatok, melyeket sosem szabadna leírnunk.

A gondolat addig szabad, míg néma. Mert ha kimondjuk vagy leírunk, már nem a miénk. A legtöbb ember aligha képes megérteni más gondolatmenetét. Az írott szavakat átfogalmazza, a kimondottakat másként hangsúlyozza s máris csupa félreértés az egész.

Még saját magunk is mindent másképp látunk mindent – a hangulatunk, a körülöttünk folyó események függvényében.

A minap vendég járt nálunk. Kimentek a balkonra, cigarettázni.
A fiú lelkesen intett egy frissen kinyílt virág felé: Ugye, gyönyörű?
Igen, jó az illata – felelte a lány
Elszáll – sóhajtott a fiú szomorúan és hosszasan elnézte miként röpül tovább az addig egy  zöld levélen pihenő piros katicabogár…

Chrüszelefantin Zeusz-szobor! Mennyi minden juthat az ember eszébe róla!