A Visszhangok csarnoka

Kissé északabbra, a Visszhangok csarnoka maradványai tűntek fel. Ezt a különös építményt Philipposz uralkodása idején, i.3. 350 körül emelték. A mintegy száz méter hosszan, pontosan 97,81 méteren húzódó, 9,81 m magas oszlopsort 44 dór oszlop díszítette. Homlokzata az Altiszra nézett. Belső oszlopsora ión stílusban épült. Keletről fal választotta el a stadiontól.

Nevét onnan nyerte, hogy az emberi hangot hétszer, mondom 7 szeresen verte vissza.
Ezt azért hangsúlyozom, mert valahol kétszeri visszhangról olvastam, de az talán nem is lett volna akkora csoda! Ám az a redőzött kőfüggönyként ható 44 oszlop, ugyanannyiszor visszaverődő hullámként, valóban többszörös visszhangot kelthetett.

Nos, nem az én tisztem eldönteni mi az igaz abból, ami ma már nem létezik. De amit elképzeltem, az szép!A Visszhangok csarnokát nevezték még Színes sztoának is, mert az említett falat különböző feljegyzések és híres festők képei „díszítették”.
Itt sincs szándékomba megsérteni a neves archeológusok igyekezetét, hogy minél pontosabb adatokkal gazdagítsák tudásunkat, de vajon nem ez volt a mai grafiti őse?

Miként szerte az Altiszban, a Visszhangok csarnoka előtt is szobrok álltak. Középen Ptolemaiosz Philipposz és felesége, Arszinoé (i.e. 284-246) emlékműve. A két tíz méter magas ión oszlop közé állított emlékműből csak a talapzat bizonyos része maradt fenn, melyen egykor az uralkodópár két aranyozott szobra állt.

A csarnok északi része melletti szabad területen, a Stadion bejárata mellett tartották versenyüket a hírnökök és trombitások. Néró idején pedig művészi előadásokat tartottak, melyeket maga a császár vezetett be.

S hogy nekem is részem legyen muzsikában, hirtelen szél kerekedett. A levelek susogása, a madarak felerősödött csivitelése, páratlan hangversenyként hangzott.

Jó hangulatban idézhettem magam elé az egykor itt sorakozó művészi alkotásokat.
Persze most, mikor lejegyzem, fellapozom a jegyzeteimet is, hisz fejben képtelen lennék ennyi éven át megőrizni minden adatot. Sokkal inkább a fantáziám szülte képek ragadnak meg mindig, azokat tárolom a memóriámban.

De ha már úgyis csak emlékezés, nem mindegy, hogy azok valós alapú, vagy csak fantázia szülte események, valóban tapintott, vagy csak elképzelt dolgok voltak?

Olympia hatalmas rommezőjén sem törtem sokat a fejem a száraz adatokon. Szabadjára engedtem a fantáziám, úgy jártam a hatalmas területen, mintha azok a paloták és szentélyek valóban ott lennének, teljes szépségükben! A romok közt sarjadó friss levelek zöldje, valamilyen szépen rendeződött, tarka virágcsoport s a körülötte dongó méhek, zümmögő legyek életet adtak a holt köveknek.

Pantáziám úgy vezetett az olümpiai romok között, mintha bármely pillanatban valamely jeles történelmi alak állhatna elém, mintha a szentélyek istenei csak arra várnának, hogy leléphessenek unalmas trónusukról, s velem beszélgessenek. Gondolatban társalogtam velük.
Csak egyetlen egy istenség nem nyert határozott alakot a képzeletvilágomban – Zeusz!