Az Ölümpiai Zeusz-templom

Bármily előítélet vagy elvárás nélkül közeledtem a Zeusztemplom romjaihoz.

Körülöttem minden kihalt volt, az emberi lárma nagyon messziről, valahonnan az Altiszon kívülről ért el hozzám. Monoton zsivaj, mintha most is atléták vetélkednének a stadionon.

Eddigi sétám során, ha nem is elsősorban a modern Olimpiai Játékokra, a reklámipar sikereként elkönyvelhető sportcsillagokra vagy a média által kiszellőztetett legapróbb kulisszatitkokra gondoltam, csak valami mondén esemény színhelyén éreztem magam, ahol pillanatnyilag tán épp ebédszünetet tartanak.
(Ez is új tapasztalat volt számomra – a görög szieszta, ha nevezhetem így. A déli nap tűző sugarai elől mindenki a házába vonul. Az üzletek bezárnak, jobbára a vendéglők is, s csak este felé kezd éledezni minden. Persze, a múzeumok többségének az órarendje jobbára alkalmazkodik a bevett európai szokásokhoz.)

Hogy régen miként volt Olümpiában, nem tudom, de elképzeltem, hogy itt nem csak a sportkedvelők gyűltek össze, hanem a mindenféle látványosságot élvezők tömege is.

Gondolatban felidéztem az egykori tarka sereget, az Altisz környékén ideiglenesen felállított sátorváros lakóit, akik évezredekkel előttünk is bizonyára épp úgy élvezték a mindenféle portékát kínáló vásár hangulatát, mint napjaink embere.

Ám beérve Altisz központjába, Zeusz templomának romjai láttán, szinte a földbe gyökerezett a lábam a csodálattól.

Alapos építészeti szaktudás hiányában aligha ítélhettem meg objektíven a látottakat, de éreztem, hogy mindaz a tömegével hat rám.

A görögök legnagyobb istenének, Zeusznak szentelt templom maga a plasztikus architektúra! Ennek a templomnak nem a belseje lehetett fontos, hiszen ott „csak” egy szobor állt s a szertartásokat a templom előtti oltárnál végezték, hanem a külső nézete.

A templom aránya és a mögötte és körülötte elterülő táj összhangja.
Zeusz temploma tökéletesen illett Altiszba. Pontosabban Altisz illett Zeusz templomához, mely meghatározta az egész szent kerület hangulatát.

Az elém táruló látvány külön egységként emelkedett ki a rommezőből. Mint egyetlen, fennkölt szobor, mely romjaiban is tiszteletet parancsolt.

Milyen gondos számításokat végezhetett az éliszi mester, hogy az általa elképzelt és megalkotott épületben testet öltő, univerzális érvényű rend, szemmel láthatóan emberi s ugyanakkor teljes legyen!

Egy-egy görög képeslap, például az athéni Parthenon láttán, már sokszor törtem a fejem, hogy a görög architektúra miként korrigálja magát a valóságot ahhoz, hogy egy épület képessé váljék az egyenrangú elemek szabd társulásán alapuló összhang maradéktalan közvetítésére.

Azt hittem, hogy az első utamba kerülő görög oszlopnál máris keresni fogom azt a bizonyos egy méterenkénti egy mm különbséget, mely a híres építmény oszlopainak – és nem csak azoknak – sajátja, mellyel alkotója az emberi szem, a látás fiziológiai korlátait korrigálja… S itt, a Zeusz-templom közvetlen közelében, bár romokban hevert, én csak álltam, némán, megilletődve.