Zeusz oltára és a Prütaneion

Az Altiszon belül utoljára hagytam egyik jelentős épület, a Prütaneion romjait. Ez volt a szentély szellemi központja s egyben  az élisziek szálláshelye.

Itt, az Altisz dél-keleti szögletében állt az éliszi állam által,          i.e. 400-ban emelt Hesztia-oltára. Érdekessége, hogy az itt égő tűz sosem aludhatott ki.

Az oltár öröklángú tüzének hamuját a Heraiontól délre fekvő Zeusz oltára mellé hordták, mely körül már valóságos domb keletkezett az áldozatok hamujából.

Az áldozati állatokat itt, az oltár alsó részét képező kőlépcsőn vágták le, de csak a combjukat áldozták fel, amit felvittek egy tíz m magas hamuhegy tetejére, ahol elégették.

A győztesek tiszteletére, az élisziek a Prütaneion egyik termében, a Hesztiatorionban rendezték a nagy ünnepi lakomát. Ebből a kifejezésből származik a mai görög nyelvben az étterem szó.

Amint körülnéztem, az egész Altiszon csak néhány turista sétálgatott. De még azok sem a fenséges romokat tanulmányozták. Egyesek kizárólag egymás szavába vágva, élénken hadonászva beszélgettek, legfeljebb a lábuk elé figyelve, nehogy a sok kőben megbotlódjanak. Mások nyugodtan bámészkodtak, néhány férfi meg-megfordult valamelyik csinos turistalány után, mintha valamelyik kisváros vasárnap délelőtti  Korzóján lennének, leálltak, fecsegtek.

Egy csapat gyerek bújócskázott a romok között, harsányan felnevetve mikor egyik-másikra ráakadtak, de szüleiknek eszük ágában sem volt rájuk szólni, hát még megmagyarázni azt, amit szemmel láthatón maguk sem tudnak: több mint egy évezrednyi időszak történetéről és hagyományairól valló kövek nyugalmát szentségtelenítik meg.

Ehhez képest tán a szerelmesek voltak a legártalmatlanabb látogatók, akik egymásba gabalyodva, menet közben csókolózva is ösztönösen eltalálták a kijelölt utat, de inkább saját eleven érzéseikre mint a holt romokra figyeltek.

Egyik falmaradvány mögül kacagó gyerkőc bukfencezett elém. Gurulva, miként a medvebocs játszadozik. Aztán hátára feküdt, s kézzel-lábbal kapálózva, már-már csukladozva kacarászott, mikor rohanó anyja is utolérte. Ő is nevetgélve mellé vetette magát és egy színes cuclisüvegből vizet adott neki. A gyerek szomjasan, hangosan nyelte, majd némán, félreérthetetlen mozdulattal mindkét karját anyja felé tárta: vegye ölébe! Eddigre megérkezett az apa is a babakocsival, de mire belefektették, a gyermek már aludt.

Ahogy követtem őket a kijárat felé, eszembe jutott, hogy én is szomjas meg éhes vagyok.

Megilletődve, mégis feldúlt lélekkel búcsúztam a hatalmas szabadtéri múzeumtól.

Még megkerültem az utamba kerülő utolsó romokat, a római fürdő maradványait és mielőtt újabb szellemi kalandba, a Múzeum kincseinek esztétikai élvezetébe bocsátkoztam volna – ebédszünetet tartottam.