A spártai phalanx

Az ókori Spárta maradványai valóban jelentéktelenek, s ami fennmaradt, az is inkább római időkből származik. Annál nagyobb érdeklődés követte magát az államot, mely a különböző korok gondolkodóit és politikusait mindig is foglalkoztatta.

Spártába érve, bennem két téma vetődött fel a hellyel kapcsolatban. A kiváló hadsereg, pontosabban a spártai phalanx és a szigorú nevelés.
Spárta történelmére vonatkozón felidéznem magamban mindazt, amit Thuküdidész, a peloponniszoszi háború szemtanúja hagyott ránk felülmúlhatatlan alkotásában. A nagy történetíró hűséggel megalkotott művében teljes drámaiságában és mély  szomorúsággal tárja elénk a rettenetes testvérharcot, mindig pontosan megkülönböztetve mi a fő és mi a mellékes dolog.

S mindehhez Xenophón Anabasziszából idézhettem volna s hozzá Plutarkhosz szavait, aki leírja, miként vesztették fejüket a spártaiak, hogy még harci művészetükről is megfeledkeztek. Vagyis, a spártai phalanx már nem volt a régi.

De a véres históriák helyett, hamar áttértem egy gyermekkori történelemóra felidézésére, mikor a nagy műveltségű és kiváló pedagógus érzékkel megáldott történelemtanárunk, aki mindig megtalálta a módját, hogy az előirt tanrenden kívül városunk és a világ történelmének fontosabb eseményeit is elmondja nekünk, Spárta kapcsán felrajzolta a táblára a spártai phalanx vázlatos képét. Tőle tudtuk, hogy a ókorban mintegy 500 évig nem akadt párja a spártai hadseregnek, melynek fő erőssége a spártai phalanx technikája volt. S hogy a spártai phalanx harcosai élénkvörös ruhát viseltek és bronzpajzsukat a lambda betűvel jelölték.

Mikor az ellenség meglátta  az ekként felszerelt lakedaimónok közeledő phalanxjait, a spártai phalanx értelmében egymáshoz szorosan simuló harcosok áttörhetetlen ércfalát, melyből rövid lándzsák hegye nyúlt ki, csupán a látásuktól is elrettent és futásnak eredt.