A szakmai szolidaritás

A busz meredek, vöröses mészkőfal mellett parkolt le. A sofőr, jól idegeibe rögződött szakmai szolidaritásból, szinte beleolvadt a hegyoldalba, hogy más jármű is elférjen az úton, nehogy balesetet okozzon. Alattunk mély szakadék, veszélyes kanyarok. A szerpentin szeszélyesen kígyózó szalagja hol jobbról, hol balról tűnt fel. Néhol elveszett a fák lombjai között, másutt kopár, sziklába vájt szakaszon futott, mint ahol mi is épp megálltunk.

Szerencsére nem volt nagy forgalom, itt nem kellett a parkolással katasztrófától tartanunk. Mégis mindenki balesetekről suttogott.

A sofőrünk, látva, hogy kollegája nem követi a szokott távolságból, leállt ezen a viszonylag nyugodtabb szakaszon, hogy szakmai szolidaritásból bevárja. Mikor meglátta a lányt, visszafarolt a busszal – megfordulni nem tudott volna a szűk helyen – hogy hamarabb találkozzanak.

Az utasok közül egyesek zúgolódni kezdtek, szidták a sofőrt, hogy „nem tudja mit csinál”, de a szakmai szolidaritásnak sem örültek.

Mikor ismét megálltunk az előbbi helyen, épp a zúgolódók voltak az elsők, akik leszálltak, kiabáltak, idegesen futkároztak a busz körül, hogy csak az elhaladó sofőrök ügyességének köszönhették, ha nem volt baleset.

Mígnem a sofőr megnyugtatott mindenkit, hogy szerencsére még nem történt semmi baleset, de a másik busz fékje eltört és jó lenne, ha együttérzésből mi is megvárnánk, amíg a hivatal értük küld egy jó járgányt. Már értesítették is, fél órán belül megérkezik, Spártából, hisz a sofőrök ilyenszerű szakmai szolidaritása közismert.

Legnagyobb meglepetésemre, a válasz egyáltalán nem volt egyhangú. Különösen az eddig is hangoskodók tiltakoztak a sofőrök ilyenfajta szakmai szolidaritása ellen.