A kortárs Spárta

Hamarosan leértünk az Evrótasz völgyébe, az antik Spárta előretolt védvonalához. Itt, Szellasziánál mentek füstbe Kleomenész reformtörekvései, mikor i.e. 221-ben, vesztesként került ki a csatából, végleg eldöntve Spárta sorsát. Romjai ott látszottak az út melletti dombtetőn.

Aztán átmentünk a folyót átívelő vashídon és máris Spárta főutcájára értünk.
Első benyomásra a város semmiben sem hasonlított az általam eddig látott görög helységekhez. Egyenes, egymást derékszögben metsző széles utcák, akár Párizs, Bécs vagy Budapest bulvárjai. Csak itt kisebbek az épületek és sugárút is csupán ez az egy.

Közepén buja növényzet: sokvirágú bokrok, nagylevelű pálmák. Az általam addig csak szobanövényként ismert datolyapálma itt hatalmasra nőtt s roskadozott a terméstől.
Spárta házai körül illatos, buja kertek, dús folyondárok, pálmák legyezői, bő termésű narancsfák színes lombjai és rengeteg, számomra ismeretlen cserje virágai. A teraszokon és az üzletek bejáratánál cserepekbe ültetett bokrok, fenyőfélék.

Modern kis városka, melyben alig maradt nyoma Spárta egykori nagyságnak. Az antik maradványok jelentéktelenek, s még azok is jobbára a római korból származnak.
Annak idején Thuküdidész meg is jósolta, hogy ha az utókor majd megpillantja Spárta maradványait, szegénységük miatt, aligha fog hitelt adni a város történelmi hírnevének.

A modern Spártát a XIX. sz. közepém, a bajor származású királyi család kezdeményezésére építették újjá.