Szpetszesz

Szpetszesz, az exkluziv sziget

Spetses-sziget, vagy Szpetszai avagy Szpetszei, csupán néhány kilométerre fekszik a Peloponnészosz délkeleti csücskétol. Útban hazafelé itt is kiszálltunk.

Ez a Hydra szigete felénél is kisebb, 23 négyzetkilométernyi szárazföld exkluzív helynek számit. Klímája és hangulata vonzó, fekvése elonyös, így amióta csak benépesült,  nyári üdüloként tartják számon.

A közelben elterülo hasonló jellegu apróbb szigetek jobbára már mind magántulajdonban vannak. A helyiek azzal büszkélkednek, hogy itt laknak a kor hatalmasai, a dollár-milliárdosok. Folytatás »

Kazantzakisz ihletője – a hős Bubulina asszony

Bár a szigetnek nincs ókori történelme, fennmaradt akkori neve: Pitüussza.

Annál nagyobb hírt szereztek maguknak a kis sziget lakói a szabadságharcban. Felismerve, hogy egy ilyen sok szigettel és tengerparttal bíró ország mint Hellasz nem győzheti le ellenségeit hajóhad nélkül, sorra építették a hajókat. Szabadságvágyuk könnyen nevelt hadi tengerészeket, sot tengernagyokat az egyszeru lakosokból.

Legnevesebbjük Bubulina Laszkarisz özvegyasszony, aki a Naupliai tengeri ütközetet vezette. Két fia is harcolt mellette. Végül gyözött Tripolisznál is, mely a görögök első győzelme volt a szabadságharcban. Folytatás »

A BOUGENVILIA ÚTJA

Spetses szigetén még a Hydrán látottaknál is szebbnek tunt  minden. Elegáns villák, különleges, eddig nem is sejtett szépségu, gazdag növényzet.

Különösen egyik futó tetszett meg, mely a fehértol legalább öt, a rózsaszín és lila különbözo árnyalatáig minden színben pompázott. Befutotta a házakat, végigfolyt a szuk utcák magasán. Azt mondják Latin-Amerikából hozta át valamikor egy francia tiszt, tole kapta a nevét: bougenvilia. Akkor még nem is gondoltam, hogy alig néhány év múltán otthon is minden virágárusnál viszontláthatom. Igaz, csak csenevész testvérkéit!

Az öbölt luxusüzletek, igényes vendéglok vették körbe, akárcsak Hydra szigetén, de itt, a sokszínu növényzet ellenére, minden visszafogottabb, elokelobb volt. És mégis… szemem a földre szegezve, lassan, vigyázva haladtam a tavernák meg kafénionok elotti partszakaszon, nehogy megcsússzam a kerekre kopott kockaköveken, mégis minden bejárat közelében megszólított valaki.

Pincérek voltak. Széles lovagias karlendítéssel, halkan, mégis nagyon rámenosen tessékeltek volna be a vendéglobe: „gúd fúd” mormogták nekem és minden arra haladónak, hosszan elnyújtva az ú betut. Legtöbbje idegesen morzsolta elmaradhatatlan imafüzérét, mégis mosolygott. De szemükben fel-felvillant valami furcsa fény, indulat vagy csak aggodalom, hogy netán a konkurenciához tér be a remélhetoleg pénzes vendég.

Ouzo és Paidakia (faszénparázson sült fuszeres báránykaraj)

Egyik fehér ponyvás, kék abroszos kafenéion mellett döntöttem. A lejtos teraszon, sajátos leleményességgel, az aszal és a szék lábát kavicsokkal támasztották meg.

Szilárdan állt, én mégis úgy éreztem hogy tehetetlenül süllyedek, lassan-lassan csúszom lefelé, mintha vonzana a tenger – a hajózás utóhatása lehetett.

Hogy némileg mégis megorizzem a mediterrán hangulatot, fagylaltot rendeltem. Pisztácia, mandula, vanília s már nem is tudom hányféle aroma, mesteri tálalás. És illatos piskóta, eros kávé – török módra. Folytatás »

Homéroszi hangulat

A terasz magasáról szemlélve a kikötő és az egész helység megkisebbedet, eltávolodott, s a tenger végtelen, kéken csillogó, megnevezhetetlen elemmé vált… hirtelen úgy éreztem, hogy már nem is egyszeru szigeten vagyok, hanem valamely mitikus tájon, fenn, valamely ember által nem elérhető magasságban… tán magán az Olümposzon…

– “Földi no vagy te, vagy istennő?”

– Jól tette a húgom, hogy Odüsszeuszt idézte, köszönés helyett! Kedves szomszédnonk annyira elmerült a táj szemléletében, hogy az arca egészen átszellemült – ismertem fel a szállodai lakótársaimat. – Már Hydrán észrevettük, mikor kiszállt, de mire körülnéztünk, nem volt sehol. Azt hittük, eltévedt! Hát merre kószált ebben az idegen világban? Folytatás »

Népviselet és panoráma – a turista fotozás lelke

greek-cloathing.jpgA hajóhíd elott vásári hangulatú kiállítás várt ránk: néhány sor kihúzott spárgán, ruhacsiptetokkel odafogott nagy formátumú, színes fényképek sorakoztak.

S az óriásbetus hirdetés, hogy 5 dollár darabja! – Görögországban akkor még a drahma volt forgalomban.

De jóformán még fel sem fogtam mindez mire szolgál, mikor két díszes nemzeti viseletbe öltözött görög közrefogta a hajóhídról épp belépo turistát és széles  vigyorral, hangosan hadonászva magyarázott valamit: „Foto…foto!” S mindezt olyan jól begyakorolt mozdulattal és olyan ügyes kedveskedéssel tette, hogy az áldozat még magához sem tért, máris kész volt az ittlétét bizonyító szent ereklye, az utókornak szánt “valódi görög hangulatú” fénykép. Folytatás »

Naplemente

Útban hazafelé a novérek elbóbiskoltak. Már kissé huvös volt, mégis felmentem a fedélzetre, hogy nyugodtan elrendezzem magamban az élményeimet.

Csak véletlen volt, vagy tán a szervezok érdeme, nem tudom, de épp úgy haladtunk, hogy teljes pompájában végignézhettem a naplementét.

Mindig csodáltam a természet e grandiózus színjátékát. A nagyvárosi naplementék képe, a mindig csak a lombok közt bukdácsoló, tetokbe ütközo, tornyoktól sebzett lemeno nap itt teljes pompájában tárult elém.

És mire aranysárga gömbje fokozatosan elpirult s álmosan hunyorogva megpihent egy-egy fehér ködfoszlányon, mígnem vérvörössé válva búcsút intett nekem s elmerült a horizont sötétkék csíkja mögé, hogy másnap a túloldalról tunjön majd elém, a hajónk is beért a kikötobe.

Azt hiszem, Alkyonis volt a neve.