Homéroszi hangulat

A terasz magasáról szemlélve a kikötő és az egész helység megkisebbedet, eltávolodott, s a tenger végtelen, kéken csillogó, megnevezhetetlen elemmé vált… hirtelen úgy éreztem, hogy már nem is egyszeru szigeten vagyok, hanem valamely mitikus tájon, fenn, valamely ember által nem elérhető magasságban… tán magán az Olümposzon…

– “Földi no vagy te, vagy istennő?”

– Jól tette a húgom, hogy Odüsszeuszt idézte, köszönés helyett! Kedves szomszédnonk annyira elmerült a táj szemléletében, hogy az arca egészen átszellemült – ismertem fel a szállodai lakótársaimat. – Már Hydrán észrevettük, mikor kiszállt, de mire körülnéztünk, nem volt sehol. Azt hittük, eltévedt! Hát merre kószált ebben az idegen világban?

– Jaj, Lottikám, Homérosz-rajongó létedre tudnod kellene, hogy kérdésem nem csak bók volt, hanem bizonytalanság is, miként Odüsszeusz érezhetett, mikor hajótörése után felébredt a tengerparton s meglátta Nausszikaát. Az a természetes bizonytalanság, mely áthatotta a kor szellemét, mikor az egyszeru halandók még hitték, hogy néha meglátogatják oket az istenek. S lám, kedves szomszédnonket megpillantva, majdnem azt hittem én is, hogy ki tudja miféle testet öltött szellemmel találkozunk ebben a buvös kertben!  


homerosz.jpg
– Az igaz, hogy ez a vidék a Homérosz által megénekelt kor hangulatát idézi, de attól tartok, hogy mi, mai halandók aligha tudnánk viselkedni ha valamelyik szép külseju, ismeretlen személlyel találkoznánk, s végül kiderülne róla, hogy földre látogatott isten volt… Inkább ne is ábrándozz, novérkém!- Pedig az ábrándozás nagyon kellemes! Nem mintha bárkit is meg akarnék ingatni reális életszemléletében, de kedves szomszédnonk ma egészen különlegesnek tunik nekem. És nemcsak a külleme miatt… de mikor megpillantottam, annyira magába merült, mintha gondolatban valamilyen láthatatlan lénnyel társalgott volna… Vagyis, ne vegye rossz néven hajolt hozzám anyáskodva -, tán a görögös kontya teszi, de majdnem azt hittem, hogy valamelyik istenno akar próbára tenni minket a megjelenésével… Emlékeznek, ugye, hogy az Odüsszeiában hányféle alakot ölt Pallasz Athéné? Mikor Odüsszeusz házába lépve Telemakhosszal beszél – Mentész, a taphosziak fejedelme arcvonásait veszi fel; aztán, mikor küldetését befejezve tovaszáll – tengeri madár alakjában mutatkozik; mikor késobb visszatér, hogy Ödüsszeusz fiát Püloszig kísérje – az öreg Mentór külsejében látjuk viszont; mikor Nesztorral való találkozása után másodszor is eltunik – tengeri sassá változik; amikor a szobában „szélfuvallatként suhanva” oson az alvó Nauszikaá mellé – a királylány társnojének alakjában jelenik meg; avagy korsót vivo lányka – amikor Odüsszeuszt kalauzolja el a phaiakok városába; vagy pásztorfiú – miként Ithakában fogadja ot; hogy aztán viruló szép asszonyként találkozzunk vele – ahogy Eumaiosz elott jelenik meg; vagy épp Mentorként, a kérok lenyilazásakor…- …és végül fecske formájában nézi végig a küzdelmet, egy gerendára telepedve, tartja az irodalom – hangolódtam magam is a kellemes meglepetésként ért téma hangulatára. – De én nem tudtam volna ilyen pontosan idézni.

– Egy pillanatig sem állítom, hogy igaz… de szép. Maga is úgy tunt fel most a közelünkben mint a “szélfuvallat”. Vagy csak egész egyszeruen egyedül akart lenni, ezért valami varázslat, vagy ki tudja miféle titokzatos ero által tunt el eddig a szemünk elol?

– Na gyere – karolta át a novére, mintegy mentegetozve – neked megártott a napfény! Ha most hallanának a tanítványaid! És ne faggasd a kedves szomszédnoket! Mert ha tényleg hinni akarjuk Homérosz világát, tudjuk, hogy a titokzatos lények sok rejtéllyel bírnak: lehetnek jóindulatúk, de veszedelmesek is, s az embernek nagyon kell ügyelnie arra, hogy ne sértse meg, hogy ne ingerelje fel oket valamivel, nehogy megbosszulják magukat. Nagyon érzékeny lények! Tiszteletet követelnek, sot olykor a legmeglepobb dolgokat is elvárják a halandótól.

– De részemrol ugye nem tartanak ilyesmire?!

– Jaj, nehogy félre értsen! Abban a különös világban nem is csak az emberre kell gondolnunk. Homérosz világában mindennek élo arculata van. Lényegileg élo valami. Érzékelheto avagy titokzatos módon, de mindenképp élo. Uranosz nemcsak levegoég hanem egyben isteni lényeg is. Hadész a halottak földalatti országa de ugyanakkor istenség is, aki Perszephonéval együtt, a holtak sorsáról dönt. Az akkori világ nem más mint a földet, vizet, eget benépesíto s olykor egymással is összekeveredo lelkes lények együttese. A föld, a víz, minden egyéniséggel, érzelmekkel, akarattal felruházott személy, akárcsak az emberek, az állatok, a növények s maguk az istenek is.

– Csakhogy az a világ nem tévesztheto össze napjainkkal! Homérosz és egykori hallgatói jól tudták, hogy létezik egy szilárd alaptörvény, mely orködik a világ rendjén. A Moira. Manapság sorsnak nevezzük, de bármiként mondanánk, azt hiszem a nyugati ember nem képes ezt pontosan átérezni.

– Persze, hogy nem. Ez a végzet, az osztályrész, mely mindenki számára kiosztja, hogy  milyen helyet, milyen funkciót töltsön be a társadalomban. Tanári stílusban úgy is mondhatnám, hogy a Moira azon szabályoknak az összessége, melyek minden létezo útját megszabják. Az ember, a dolgok az istenek útját egyaránt. Szabályok sora, melyek biztosítják a világ stabilitását. A természeti törvények ideája, mely a bajok, a kataklizmák közepette uralkodik és megszabja a világ eseményeit. Biztosítja a nap, a csillagok járásának szabályosságát, a nappalok és éjszakák váltakozását, az évszakok körforgását, a folyók és a szelek járását. A Moira egyszer s mindenkorra kijelöli a világ életének általános kereteit. Természetesen, csak az általánost. Mert az o uralma sem abszolút. Visszavonhatatlan törvénye ellenére minden élonek, legyen az emberi avagy isteni, megenged bizonyos szabadságot. S ebbol elsosorban az istenek részesülnek, akik a Moira adta szabadságuk révén, kedvtelésbol vagy szeszélybol, merészen beleavatkoznak a halandók életébe.

– Ez igaz, de Akhilleusz valahol azt mondta Priamosznak, hogy Zeusznak két korsója van, melyben az embereknek szánt dolgokat tartogatja. Az egyik jó, a másik rossz ajándékokkal teli. Van úgy, hogy mindkét korsójából merít egy halandónak s annak vegyesen jut jóból is, rosszból is. Van úgy, hogy csupa nyomorúságot küld az embernek. De arra, hogy valakit kizárólag csupa boldogsággal árasztott volna el, sajnos, nincs sehol példa!… Nos, lehet, hogy a hangulat teszi – mentegetoztem -, de be kell vallom, én is mindig szívesen kalandozom vissza abba a múltba, mely egy Homéroszt hívott életre.

– A fejlodés korára gondol, ugye, mikor a vallási himnuszok és a mitológiai versezet letért a hagyományos költészet vonaláról és a heroikus, emberi eposz-költészet felé kanyarodott? Kár, hogy annyira kevés írás maradt fenn, hogy legtöbb akkori lírai költo muvébol csupán töredékek maradtak ránk. Még jó, hogy errefelé a régészeti adatok eléggé boségesen tanúskodhatnak illusztrálásukra. Néha elképzelem, hogy egyszer tán eljutunk néhány ilyen helyre. Különösen a nekropoliszok régészeti feltárása érdekel, a sírokban talált, halottakkal eltemetett használati eszközök, a kerámia tárgyak.

– Én is szívesen rábukkannék itt valami általunk eddig ismeretlen, vagy csak hallomásból tudott  szövegre, melyet otthon nem lehet beszerezni. Olyan késobbi eredetu szövegekre gondolok, melyekbol következtetni lehet a görög történelem kezdetére. Lehet az politikai, filozófiai vagy egész egyszeruen valami irodalmi mu, melyben ha szórványosan is, de pontos adatokra találhatnánk. Tulajdonképpen épp ezért jöttem, s ha sikerülne…

– Szép terv. Szívesen vennénk, ha néha még összeülnénk ilyen fajta csevegésre. Talán esténként, mikor haza tér, elmeséli nekünk merre járt…