Ouzo és Paidakia (faszénparázson sült fuszeres báránykaraj)

Egyik fehér ponyvás, kék abroszos kafenéion mellett döntöttem. A lejtos teraszon, sajátos leleményességgel, az aszal és a szék lábát kavicsokkal támasztották meg.

Szilárdan állt, én mégis úgy éreztem hogy tehetetlenül süllyedek, lassan-lassan csúszom lefelé, mintha vonzana a tenger – a hajózás utóhatása lehetett.

Hogy némileg mégis megorizzem a mediterrán hangulatot, fagylaltot rendeltem. Pisztácia, mandula, vanília s már nem is tudom hányféle aroma, mesteri tálalás. És illatos piskóta, eros kávé – török módra.

A tenger itt is simának tunt. Mögöttem a sokféleségükben is azonos, nyugalmat, jólétet, szilárd biztonságérzetet sugalló villák, mellettem a sok elegáns, más-más bútorzatú ouzo.jpgterasz, elottem a forgalmas öböl a megszámlálhatatlan csónakkal, jachttal, kirándulóhajóval. A miénk is ott volt valahol, de a nagy zsúfoltságban nem ismertem fel.

A legfestoibb táj volt, melyet addig láthattam. Az öböl túlsó szögletében magas, gombaszeru szikla magasodott, tetején, a lándzsaszeru ciprusok és groteszk koronájú pineafenyok alatt tágas terasz ernyoi piroslottak. Nem hagyhattam el a helyet anélkül, hogy közelebbrol is lássam!

A partot megkerülve, épp szemben a Múzeummal, meredek kolépcsohöz értem. Egykor racionálisan épített, mégis természetes liget hatását kelto magaslatra vezetett, melynek a piros ernyos terasz csak kicsiny részlete volt. Sötét lombú ciprusok, vörös törzsu pineák, pompás cserjék, színes virágok, citrusfélék, pálmák – és mindenek felett az a szédíto, számomra eddig ismeretlen illat! A luxusnövényzet és a tenger illatának hamisítatlan egyvelege, melyet a görögös menü párái s az ápolt turisták diszkrét parfümje csak kihangsúlyozott.
Bár otthon sosem eszem bárányt, itt végre megkóstoltam a paidakiát.

E kései ebéd végeztével még elüldögéltem, hogy „kössön a hájam” – mint nagyanyám szokta mondani.