Naplemente

Útban hazafelé a novérek elbóbiskoltak. Már kissé huvös volt, mégis felmentem a fedélzetre, hogy nyugodtan elrendezzem magamban az élményeimet.

Csak véletlen volt, vagy tán a szervezok érdeme, nem tudom, de épp úgy haladtunk, hogy teljes pompájában végignézhettem a naplementét.

Mindig csodáltam a természet e grandiózus színjátékát. A nagyvárosi naplementék képe, a mindig csak a lombok közt bukdácsoló, tetokbe ütközo, tornyoktól sebzett lemeno nap itt teljes pompájában tárult elém.

És mire aranysárga gömbje fokozatosan elpirult s álmosan hunyorogva megpihent egy-egy fehér ködfoszlányon, mígnem vérvörössé válva búcsút intett nekem s elmerült a horizont sötétkék csíkja mögé, hogy másnap a túloldalról tunjön majd elém, a hajónk is beért a kikötobe.

Azt hiszem, Alkyonis volt a neve.