Népviselet és panoráma – a turista fotozás lelke

greek-cloathing.jpgA hajóhíd elott vásári hangulatú kiállítás várt ránk: néhány sor kihúzott spárgán, ruhacsiptetokkel odafogott nagy formátumú, színes fényképek sorakoztak.

S az óriásbetus hirdetés, hogy 5 dollár darabja! – Görögországban akkor még a drahma volt forgalomban.

De jóformán még fel sem fogtam mindez mire szolgál, mikor két díszes nemzeti viseletbe öltözött görög közrefogta a hajóhídról épp belépo turistát és széles  vigyorral, hangosan hadonászva magyarázott valamit: „Foto…foto!” S mindezt olyan jól begyakorolt mozdulattal és olyan ügyes kedveskedéssel tette, hogy az áldozat még magához sem tért, máris kész volt az ittlétét bizonyító szent ereklye, az utókornak szánt “valódi görög hangulatú” fénykép.

Mindebben, persze, nem az ötdolláros ár volt az elképeszto, melyet majdan a kiszálláskor szedtek be a turistáktól, akiket egyenként avagy kettesben megörökítettek a két honfi társaságában, hisz a kiköto festoi háttért nyújtott, hanem azon ellentmondást nem turo rámenosség, ahogy lerohanták a szuk helyen beszálló, gyanútlan utasokat.

Az emberi gyengeségre alapoztak: általában mindenki szereti magát megörökíteni! A modern technika pedig ott már akkor is lehetové tette, hogy nyugodtan elkészíthessék a képeket, míg a hajó visszaér Tolóba. S mint kiderült, az élelmes görögök nemigen fogtak mellé! Különösen ha a már említett turistabanyákról vagy boldog nászutasokról volt szó.

Pont elottem viszont épp titkos szerelmespár került a markukba, akiknek a távolban valahol nyilván más kötelezettségeik voltak, mert nagyon szerettek volna kijutni a kellemetlen helyzetbol. Ám az asszony hiába óvta arcát a kalapjával, a férfi is feleslegesen ugrott elé, hogy testével rejtse el alakját, a kép annál természetesebb pózban örökíthette meg oket. De a vállalkozó kedvű fotós azonnal megértette: ebbol a képbol akkor sajtolhat ki többet, ha el sem készíti – széles vigyorral, követelozon nyújtotta tenyerét a férfi felé.

Mikor én is odaértem olyan hidegen mértem végig a két Adonisz-termetu fiút, hogy kové meredve hagytak elvonulni. A fényképész szája is megnyílt, mintha mondani akart volna valamit, keze lelankadt s a gép szíja súlyosan megrántotta a nyakát de mintha mindezt nem is érzékelné, mesterségét meghazudtoló bamba áhítattal figyelte, mi is történik tulajdonképpen? Ám mindez csak pillanatokig tartott. A rutin menten visszaállította a triót vadászhelyzetébe.

A mellvéd mellol még egyszer visszapillantottam, de már senkit sem láttam a kikötoben. A képek, bizonyára a tegnapi út termése, percek alatt eltuntek. Amelyik senkinek sem kellett, megmaradt reklámnak!

Akkoriban nálunk még ritkaság volt a filmezogép. A digitális kamerákról nem is szólva. Az élelmes fiuk csak kihasználták a lehetoséget – nekik is meg kell élniük valamibol. De ne más kárára! Mennyi gazdagság, mennyi csillogás a felszínen, de ki tudja a sok kis fehér házikó lezárt ablakdeszkái mögött mennyi testi-lelki nyomor rejlik? Hogy szerte a világban hány szépfiú s hány könnyelmu lány ad gépies mosolynál is többet a megélhetésért.
Hiába, napjainkban mindenki azt árulja, amije van. Pontosabban azt, amit a jóérzése és a lelkiismerete megenged. Már akinek legalább ennyije megmaradt!