A holtszezon

Mégis jó hangulatban indultam a közeli ház felé, melynek kovácsoltvas kerítése semmiben sem különbözött a múlt századfordulón épült itthoni polgári házak kerítéseitől.

A közelében kis terasz is feltűnt, kellemes ebédszünet hangulatát vetítve elém.De a közelébe érve, zárva találtam. A ház is lakatlannak tűnt. A kerítés sarkánál egy földre esett útjelző tábla hirdette, hogy buszmegállóba értem.

Csakhogy a busz nem állt meg. És a következő sem!

A túloldalt vikingtermetű, hirtelen szőke, szakállas alak közeledett. Hálózsákkal s ki tudja mi minden hasznos dologgal, lámpával, kulaccsal felszerelt jókora hátizsákja hosszú túrás gyalogosra vallott.

Mikor pont velem egy vonalba ért, átkiabált az úton, tán valamely északi nyelven, melyet inkább a szavait kísérő mozdulataiból értettem meg, hogy ne várjam a buszt, már nem közlekedik – itt a holtszezon!

Persze, a holtszezon! Tehát, a tábla nem leesett, hanem leszerelték és vigyázva a kerítés mellé helyezték s majd valaki összegyűjti s megőrzi a következő idényig.

Alig volt időm megköszönni, olyan tempósan haladt. A tirünszi leágazásnál a fiú, a holtszezon ellenére, letért a fellegvár felé. Nem tudom miért lett olyan jó kedvem…  a tudat, hogy mások is ellátogatnak a romokhoz, valahogy igazolta, hogy nincs velem se baj!
Holtszezon! Akkor gyalogolhatok!