Az őrök és az igazolvány

Tirünsz főbejáratánál már sokkal magasabb volt a fal, középen nagy űr, mely állítólag sokkal szélesebb volt valamikor de két kőlap beiktatásával összébb vonták. Most, őrök helyett, egyszerű kordon jelezte, hogy nem arra a bejárat.

Jobbra, néhány magas, laza koronájú fenyőféle csipkés árnyékában kis ajtót vettem észre, ahol az ablak alig kétarasznyi kivágásában kérhettem belépőjegyet. De még mielőtt odaértem vagy három férfi sietett elém.

Az őrök. Hiába mutattam az igazolványom, csak rázták a fejüket. Nyilván nem értették – én is eléggé értetlenül állnék egy görögbetűs igazolvány előtt. Legfeljebb a formájáról ítélhették meg, hogy az valami belépő vagy igazolvány lehet.

Aztán felfogtam, hogy ők itt biztonsági őrök és nem idegenvezető, s nincs senki aki akár igazolvánnyal, akár igazolvány nélkül, a várromban elkalauzolhatna. De még jegyet sincs honnan adniuk – zárva az ásatási hely. Az ablaküveg sarkában kis fotóalbum állt. Mutattam a pénzt, hogy legalább azt megvehetem-e? A pénzt egyik könyv alá tették s végül igazolvány nélkül is beengedtek.

Alig néhány lépés után, mikor felértem a domb magasára, ahonnan mindent beláthattam, a felső várban, egy jókora sárga ponyva alatt, munkába merült csoportot vettem észre. Halkan beszéltek, a nagy csendben mégis tisztán kivehettem néhány szavukat. Azt hiszem görög diákok voltak. Lehettek vagy nyolcan.

De mikor visszanéztem, az őrök intettek, hogy ne arra menjek.