Fényár és szellemet tompitó sötétség

A mikrofonban ablakot rengeton harsant fel a görög muzsika. Jól megvilágított öböl mellett száguldott a buszunk, majd besiklott a szúk utcába. Jobbról mutatós villák, szállodák, néhol meredek szikla, majd ismét elegáns épületek.

És mindenütt gazdag növényzet: színes virágok, hatalmas fák. Balról hosszan húzódó, homokos tengerpart, majd vendéglok sora, a víz közvetlen közelében. Fölöttünk gazdagon csüngtek a sokszínu, villanykörtékbol font virággirlandok. Mellettünk káprázatos színekben pompázó kirakatok suhantak.

Ez a minden képzeletemet felülmúló ragyogás, akaratom ellenére, az életemet megkeseríto abszolút sötétséget juttatta az eszembe, mely még nem is oly rég fokozatosan eluralkodott nálunk. A munkában töltött, hajnalba nyúló éjszakák utáni rettegést, mikor a koromsötét, kihalt városon át vakon botorkáltam haza, holott másutt bizonyára épp ilyen ragyogó nyüzsgés volt minden, már akkor is.

Iszonyatos volt az a normális világban elképzelhetetlen sötétség, melyben a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalmi rendszer” tartott minket. A reális sötétség, mely egyeseket fizikailag tett tönkre, s a képletes, mely szellemet tompítón behatárolta a megismerés lehetoségét, melyen csak a családi körben, esetleg nagyon szuk baráti környezetben fellelheto könyvek és a nemzedékrol nemzedékre átörökített értékrend enyhíthetett.

Annak, aki nem élte át, ez a fajta sötétség épp oly elképzelhetetlen lehet, mint nekem volt e kis fürdohely addig sosem látott méretu kivilágítása.

A járdán szintén a már útközben is látott kis asztalok, mellettük a rendíthetetlen nyugalommal kávézó némán figyelo görögök, vagy a kirakatok buvöletébe esett turisták, akik mitsem törodtek a közeledo busszal. De soforünk olyan ügyes szlalomban siklott el mellettük, mintha a levegoben repült volna velünk.