Tolo modern világából Mükéné ősi fellegvárába

Még alig derengett, máris útra keltem.
Az előző élménydús nap után talán beiktathattam volna egy pihenőnapot, de kár lett volna semmittevésre pazarolnom az időm, melyet a vízum 30 napra korlátozott.

A Bikakis Travel közelében levő hotelom kényelmes, elegáns hely, de nem volt benne még egy kávézó sem. Az „apartment” kifejezéssel kapcsolatos tévedésemet már említettem – főzéshez se időm se kedvem nem volt. Néha tehát vásárolnom kellett. Ezért is indultam el már kora reggel a piacra, gyümölcsért.

Tolo főutcája a már tapasztalt élénkséggel fogadott, s hogy ki indul útnak és ki az, aki csak most fejezi be a tegnapját, azt leginkább a ruhájukról ítéltem meg.
A kellemes az volt, hogy az estélyről haza baktatók sem tűntek fáradtak, „elázottnak”. Kiseb-nagyobb csoportba verődve sétáltak a szállásuk felé, avagy engedve az üzletek csábító gazdagságának, alvás nélkül, vásárlással kezdték az új napot – délben majd pihen egész Tolo!

Én is élvezettel vettem számba a kirakatok és az üzletek bejárata köré halmozott, helyi jellegű „turistaeledelt”. De egyelőre nem vásároltam ajándékokat, hiszen még sok repülő- és hajóút várt rám, nem lett volna miért felpakolnom magam.

De érdekes volt a sok kis csecsebecse: szép mívű bőrtárcák, ezüst, fa vagy hímzett képkeretek, az illatos-olaj meg gyertya-lámpások és főleg az autentikus stílűként hirdetett görög vázák, szobrok, kerámia tégelyek s a helyi kozmetikumok díszes csomagolású sokasága. És minden felé könnyedén lengő kendők, kalapok, strandtáskák – elvégre alig néhány lépésnyire a tenger.

Felüdülve léptem be a gyümölcsüzletbe.