Langadia – a meredeken épült falu

Árkádiába értünk. „Et in Arcadia ego” – mondhattam végre én is a költővel.
De a ritkás erdejű, kiszáradt folyómedrektől átszelt vad vidék aligha emlékeztet már a régiek által annyiszor megénekelt „árkádiai táj” idillikus hangulatára.

Árkádia szíve, a vagy 600 m magasan elterülő Tripoliszi-fennsík magasából tekintve hihetetlen látványnak tűnt az a csupa-kő tartomány, ahol egyes szakaszokon még a folyók medrében is csak kő görgött víz helyett.

Néhol egy-egy útszéli olajfa panaszolta, hogy nem könnyű megélni Peloponniszosz szikláin.
De a buszban sem volt könnyű! Az éles kanyarok, a sziklába vájt, korlát nélküli utak igencsak próbára tették a sofőrünk ügyességét.

„Emeleti” helyemről nem láthattam őt, de csodálva, hogy mennyire bravúrosan kanyarog velünk a komor sziklák közvetlen közelében, milyen magabiztosan süvít el a mély szakadékok peremén – melyek állítólag elérték a száz meg kétszáz méter mélységet is – utastársaimmal együtt, én is szívesen megtapsoltam a hozzáértéséért, valahányszor túljutottunk egy-egy veszélyes szakaszon.

S ez olykor talán nem is annyira a sofőrnek szólt, mint inkább a halálfélelemmel küzdő utas spontán megnyilvánulása volt, mellyel levezette feszültségét. Már 1000 m magasan jártunk, mikor elértük Langadiát, a meredek hegyoldalra épült falucskát. A legalsó és legfelső háza közti különbség van vagy 800 méter.

Síksági ember létemre fényképről tán valószínűtlennek, hamis díszletnek hittem volna ezt a festői tájat, de mert saját szememmel láttam, meggyőződhettem valódiságáról.
Elbűvölő volt az éles kanyarban megtörő meredek és keskeny kis utca, melynek csinos épületeit látszatra akár a sebesen suhanó buszunk szele is feldönthetne, de mikor visszanéztem, aprócska, piros tetős házain nyoma sem volt bántódásnak.
Még a bejáratok köré halmozott áruk s a homlokzatok minden tenyérnyi felületére kitűzdelt szőttesek és kendők is úgy integettek felém a mögöttünk hagyott levegőörvényben, mintha kifiguráznák az aggodalmam.

Szerettem volna megállni, elbeszélgetni az itt élő emberekkel, megfigyelni a meredek utakon, jobbára valamiféle puttonyszerűséggel megrakottan is könnyedén szökdelő járásukat, közelről látni a szebbnél szebb, házilag szőtt vásznakat és a görögös motívumú varrottasokat, a sajátos módon készült használati tárgyakat – de alkalmazkodnom kellett a busz menetrendjéhez.